Jégvirág II. - Homályban /Befejezve/

Epilógus

Nyolc hónappal később

   Mélyen szívtam magamba a levegőt a teraszon, miközben élveztem a gyenge nyári szellőt és csodáltam a hatalmas vízfelületet. Vancouver gyönyörű! Egy pillanatra se bántam meg, hogy ideköltöztünk. Nem volt konkrét okunk Steve-vel, hogy ideköltözzünk. Egyszerűen csak eldöntöttünk, hogy nem egy Manhatteni luxus lakásban akarjuk felnevelni a gyerekünket, hanem egy nagy családi házban, ahol van egy hatalmas udvar és nem utolsó sorban nyugalom is. Nyitottak voltunk mindenre, másik országra is gondoltunk, de végül megállapodtunk, hogy Észak-Amerikában maradunk. Nem tudtuk eldönteni, hogy hova költözzünk, ezért elővettünk egy papír térképet, bekötötte a szemem Steve, párszor megforgatott, majd ráböktem egy pontra, ami Vancouver volt. Azonnal nekiláttunk a házkeresésnek, majd bele is szerettünk egybe. Csak egy homokos part fekszik a házunk és a hullámzó víz között. Csendes, kertvárosi részen van.

   Azért nehéz volt elszakadni New York-tól, de sokkal szabadabbnak érzem magam itt. Könnyebb így élnem apa nélkül... Natasha nélkül. Rossz érzés, hogy magam mögött hagytam őket, de ez kellett nekem, nekünk. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak rájuk. De nem bánom, hiszen ez a legkevesebb, amit tehetek értük hálám jeléül, hogy itt vagyunk. És természetesen, hogy nem felejtem el őket, amit nem is akarok.

   Lenéztem a kezemben lévő csöppségünkre. Elöntött a béke ahogy halkan szuszogott a karomban. Brandon Rogers. Csodálatos, hogy mire képes a női test, amikor két sejt találkozik, majd hónapokon át készít egy csodát. Felbecsülhetetlen az az érzés is, hogy miután megszületik, saját maga is képessé válik arra, hogy éljen. Egy kis sejtből lett ő. Teljesen elvesztem Brandon csodálásában, amikor Steve is kilépett a teraszra kezében a másik sejtből létrejött a lányunkkal, Brooklyn Rogerssel. Nem tudta levenni a szemét róla.

   Apa temetése után voltunk vizsgálaton, hogy kiderítsük, hogy minden rendben van e a babával, az elmúlt hetek megpróbáltatásai után. Nem volt semmi probléma, azonban meglepetésünkre duplán hallottuk a szívhangot. Kiderült, hogy ikrekkel vagyok várandós, majd az is, hogy egy kisfiú és egy kislány. Megrémültünk a ténytől, hogy ikreket várok, de hamar átfordult izgatottságba, bár azért maradt egy kis aggodalom bennünk, mert mégis csak ketten lesznek. Amikor feljött köztünk a költözés ötlete, vacilláltunk, hogy meglépjük-e, vagy csak Pepperék közelében nézegessünk házat, hogy közel legyen a segítség, ha kell, de belevágtunk, mondván, majd túléljük valahogy. És a születésük óta, valóban valahogy túlélünk. Május 7-én születtek, pár héttel korábban, mint ami a normálisnak mondható, de ikerszülésnél előfordulhat, hogy hamarabb érkeznek a kicsik. Egy hétig voltak bent a kórházban, de szerencsére teljesen egészségesek voltak. Vagy mégsem teljesen szerencse, tekintettel ránk. Egy hónapja, hogy megszülettek, de még mindig nem tudom elhinni, hogy a kezünkben tarthatjuk őket, és azt se, hogy hogyan éltük túl ezt a hónapot. Persze itt van segítségünk: a szülés előtt Pepper Morgannal, és egy kis ideig Happy is ideköltözött hozzánk. Hálásak vagyunk nekik, mert ahogy beköltöztünk, voltak pillanataim, amikor kétségbe estem, hogy hogyan fogunk megbirkózni a kicsikkel. Ezért Steve kérte meg Peppert, hogy lenne-e kedve besegíteni nekünk az első pár hónapban. Egész jól vettük az első hónapot így négy felnőttel, de azért mégis hulla vagyok.

   – Lerakják Happyt a reptéren, aztán vásárolni is elmennek Pepperék – tájékoztatott Steve.

   – Ó, Istenem, de jó, hogy nem rám marad! – sóhajtottam.

   – És de jó, hogy alszanak!

   – És de jó, hogy nem ébrednek fel semmire se az égvilágon!