Jégvirág II. - Homályban /Befejezve/

Chapter 13

   – Mindjárt megérkezünk a jel forrásához – szólt Natasha.

   Reggel felfedeztünk egy különös jelzést, aminek a forrása Atlanta, így Nattel úgy döntöttünk, hogy gyorsan útra kelünk, és utána nézünk, hogy mi ez. Jó egy kicsit elszabadulni Steve közeléből, pláne a tegnapi után. Folyamatosan az utolsó mondat játszódik le újra és újra a fejemben. Most mondtam volna azt, hogy rettegek a levételétől mert félek, hogy elveszítem, pont ahogy őt is? Vagy hazudtam volna, hogy arra emlékeztet a gyűrű, hogy a férfiak disznók?

   – Itt fordulj jobbra – irányított a kihalt utakon.

   Nem sok embert lehet látni, csak néhányan lézengenek a rendetlen utcákon az elhagyott autók és romok között, amit azok a légi eszközök utaztak, amiken a pilóta tűnt el, és nem volt a fedélzeten olyan, aki helyettesíteni tudná. A fények is épp oly szürkék voltak, mint a hangulat, mintha a Föld is tudná, hogy valami történt.

   – Megjöttünk! – épphogy megálltam már pattant is kifele, és az egyik kocsi felé sietett.

   Miután kiszálltam az autóból és becsaptam az ajtót, visszhangzott az ajtó becsapódásának a hangja. Szorongás futott végig rajtam, ahogy körbenéztem. Ez a látkép nem volt újdonság számomra, hiszen New Yorkban már jó néhányszor körbe mentünk a városban, de ezt nem lehet megszokni, pláne, ha rajtad állt az, hogy megakadályozd ezt. Olyan érzésem van, mintha egy kötél lenne a nyakamon, ami egyre szorosabban szorul a nyakamra, és fojtogat, én meg egyre jobban kezdek pánikolni, hogy csakis rajtam áll, hogy sikerül e kikecmeregni a helyzetből. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian ezt érezzük, mivel konkrétan mindenki azt mondja, hogy tőlünk várják a megoldást, ha már el is rontottuk. Megállás nélkül gondolkodunk, hogy hogyan lehetne megoldani ezt, hiszen mi is elvesztettünk hozzánk közel álló személyeket. Én például az édesanyámat, a bátyámat, a nagymamámat és Madisont vesztettem el.

   – Nora!

   Nat után siettem, aki egy csipogó szerűséget tartott a kezében.

   – Ez adja ki a jelzést? – vettem a kezembe.

   – Igen.

   – Merül – néztem a töltöttségi szintjére. – Aksim van hozzá, de a vezeték nem jó. Nincs valahol?

   Szó nélkül a kocsihoz ment, és gyorsan kutatni kezdett. Én is követtem, és a kesztyűtartóban kezdtem kutatni, amikor találtam egy személyi igazolványt, ami Maria Hillé volt, ezt Natnek is megmutattam, aki csak ennyit mondott:

   – Fury.

   Ebből megértettem, hogy valószínűleg az övé lehetett ez a csipogó. Egy-két perccel később Nat megtalálta a vezetéket, amivel tölteni lehet az eszközt, majd a saját autónkhoz siettünk, és rácsatlakoztattam a külső akkumulátoromhoz.

   – Ezzel most meglesz egy darabig – nyugtáztam a kocsinak dőlve.

   – Vajon hova küldheti a jelet? – gondolkodott el.

   Kivettem a kezéből a tabletet, és inkább azon kutakodtam, minthogy véletlenül elállítsak valamit a kis szerkentyűn.

   – Messzire – tudtam le ennyivel. – Nem mi voltunk a cél.

   – Ha Fury indította el, akkor biztos fontos lehetett.

   Bólintottam.

   – Hihetetlen, hogy egyáltalán ilyen lehetséges! – nézett körbe.

   – Eléggé egy beteg világban élünk.

   Nem lehet megszokni ezt a világot. Mindig mikor már azt hiszed, hogy semmi sem tud már meglepni, hogy már mindent tudsz erről a világról, akkor jön valami újdonság és bumm! Újra letaglóz, ami ezután jön, még az olyanokat is mint Natasha, aki már több éve benne van ebben a természetfeletti világban, és akit már gyerekkora óta képeztek arra, hogy kém legyen. Egyáltalán lehet-e természetfelettinek nevezni a természetfelettit? Hiszen a világ minden táján bele lehet botlani egy olyan személybe, aki valamilyen különleges képességgel rendelkezik. Lehet eljött az ideje annak, hogy az enciklopédiában felülvizsgálják a természetfeletti szó értelmezését.