Jégvirág II. - Homályban /Befejezve/

Chapter 7

   Készüljetek fel, hogy ez egy extra hosszú fejezet lesz

   

   Ahogy vártam, mindenki kitörő örömmel fogadta, hogy visszaköltözöm, de annak még jobban örültek, amikor kitalálták, hogy Steve-vel összejöttünk. A tanulmányaimat abbahagytam, és mivel rengeteg időm szabadult fel, ezért elkezdtek kiképezni komolyabban, hogyha egyszer úgy érzem, azonnal visszatérhessek, illetve nem hátrány Tony Stark lányaként és Amerika Kapitány párjaként se. A reflexszerű dolgok azok nagyjából megvannak, csak csiszolni kell őket, viszont ami a gondolkodós dolgokat illeti, azokat már újra kell tanulnom. Azt, hogy visszaköltöztem, és újra Nora Starkként élek, egyelőre nem hoztuk nyilvánosságra, így sokkal nyugodtabban tudok ide visszaszokni, illetve lépés előnyt is jelenthet Phillipessel szemben.

   Éppen felvettem a kabátomat, amikor megjelent az ajtóban Steve.

   – Most mentek moziba Madisonnal?

   – Aha.

   – Vigyázz magadra!

   – Tudod, hogy vigyázok – adtam egy puszit neki, hogy így köszönjem meg az aggódást.

   – Jövő héten mit szólnál egy vacsorához?

   – Te főzöl? – vicceltem.

   – Nem.

   – Akkor oké. A Jean Georges-ról olvastam valamelyik nap egy cikket, kipróbálhatnánk azt.

   – Igazság szerint már foglaltam helyet az Elven Madison Parkba – ismerte be. – Gondoltam örülnél neki, mert már ettünk ott párszor, és nagyon tetszett mindkettőnknek.

   Már intézkedett is...

   – Igen, de nem emlékszem rá.

   – Ezért gondoltam, hogy jó lenne, hátha segítene a memóriádon.

   – Akkor ezek szerint a Jean Georges-ban nem voltunk még – állapítottam meg, kissé morcosan.

   – Nem. Mondd, minden oké?

   – Aha, miért?

   – Mert úgy tűnik, mintha nem örülnél a vacsorának.

   – A vacsorával nincs gondom – rántottam meg a vállam.

   – Akkor?

   Indulatosan sóhajtottam.

   – A céllal van gondom, hogy direkt azért viszel oda, mert ott voltunk. Hetek óta ez megy – lendültem bele –, a régi jól bevált helyekre viszel, amivel nem lenne baj, az elején örültem neki... de most már inkább nyomásnak érzem. Állandóan a kapcsolatunkról mesélsz, amivel szintén nincs baj, de amikor úgy vezetsz fel valamit, hogy ,,és emlékszel arra amikor", nem, nem emlékszem! Nem nosztalgiázni vagyok ott, mert nem is tudok. Én értem, hogy fontos neked, hogy emlékezzek ezekre, de ahogy már mondtam nyomást helyezel rám. Mintha elvárnád tőlem, hogy egy-egy ilyen sztorizgatás után, visszatér az az emlék, mert látom néha a szemedben a csalódottságot, amikor kiderül, hogy semmi hatása nem volt. Nem biztos, hogy visszafognak térni az emlékeim, fogadd el, hogy már más vagyok, és felejtsd el ezt a ,,régi Norás" dumát! Alapból szarul érzem magam az amnéziám miatt, nem hiányzik, hogy még te is rátegyél egy lapáttal.

   Felkaptam a táskám, kikerültem, de megtorpantam egy pillanatra.

   – Gyűjtsünk új közös emlékeket – folytattam lágyabban. – Ugorjunk együtt az ismeretlenbe, ne csak én egyedül – hagytam ezt itt végszóként.