Jégvirág II. - Homályban /Befejezve/

Chapter 16

   – Nora! Nora! Ébredj fel! – kérlelt valaki.

   Kinyitottam a szemem.

   – Ah, Istenem! – nyugodt meg Clint. – Jól vagy?

   – Azt hiszem. De mindenem fáj – ültem fel nyögve. Egyben éreztem magam.

   Egy kisebb köhögő roham jött rám, valószínűleg a becsapódástól és a belélegzett portól. Közben Clint feltérképezte a helyzetünket.

   – Kapitány! – próbálkozott meg a segítség hívással.

   – A bázis alatt vagyunk – néztem fel a lyukon át.

   – Ja, valószínűleg. Gyere! – segített felállni. – Tudsz járni?

   – Igen.

   – Ezt sajnos nem hagyhatjuk itt lent – térdelt le valamihez. Közelebb araszoltam, és a kesztyűt pillantottam meg a ,,sátán köveivel" ahogy én neveztem el. Egyszerre dermedtünk meg, amikor motoszkálást hallottunk a hátunk mögül. Barton kilőtt egy nyílvesszőt, amin lámpa is volt, hogy felderítsük a helyzetet, de bár ne tette volna: mozgó lényeket világított meg a vessző. Én gyorsan lepattintottam a kezemről a karkötőmet, ami az erőmet blokkolta, Clint pedig előrefelé tuszkolt:

   – Futás! Futás!

   Futni kezdtünk a térdig álló vízben és félhomályban. A lények is megiramodtak és filmbéli morgásokat hallattak. Nem néztem hátra, csakis előre figyeltem, nehogy orra bukjak, mert akkor tuti, hogy végem. Közben azon gondolkodtam, hogy merre jutunk a csatornában, amikor egy lökéshullám előre repített, majd a földre zuhantunk Clinttel. Visszanéztem, az egész alagút lángokban állt, de ezek a valamik továbbra is éltek. Ekkor előléptem, és egy vastag jégfallal nyertem egy kis időt magunknak. Clint közben kilőtt egy kötelet, amin felhúzhatjuk magunkat.

   – Kapaszkodj meg, jó erősen rajtam – utasított, majd minden végtagomat köré kulcsoltam és még időben kezdte felhúzni magunkat, mert a tűz miatt hamar megolvadt a jégfal. Pár szörny máris átpasszírozta magát a kis résen és üldözőbe vett minket. Clint a kardjával gyilkolta az utánunk iramodott egyedeket, majd nagyot koppanva, de végre szilárd talajra értünk. Azért a biztonság kedvéért befagyasztottam a teljes magasságában lejárót. Fáradtan kidőltünk, amikor Nebula lépett hozzánk.

   – Ó, szia! Téged Ismerlek – fújta ki magát Clint, miközben Nebulának átadta a kesztyűt.

   – Apám, megvannak a kövek – szólt Nebula.

   – Mi van? – lepődött meg Clint.

   Ó, a rohadt, kurva életbe!

   Nebula – vagy nem is tudom ki –, fegyvert tartott Bartonra, nekem meg a mellkasomra nehezedett a lábával.

   – Állj! – lépett elő egy zöld nő, aki szintén fegyvert tartott a kezében, csak ő éppen Nebulára, vagy ál Nebulára, aki mögénk lépett.

   – Elárulsz minket? – szólalt meg, még mindig Clint fejéhez tartva a fegyvert.

   Káprázott a szemem vagy nem, de egy újabb Nebula jelent meg, feltartott kézzel, akire aztán a kesztyűt tartó Nebula szegezte a fegyvert. Clinttel villámgyorsan félreugrottunk, majd maga mögé terelt.

   – Nem kell ezt tenned – szólt a másodjára feltűnt Nebula.

   – Már pedig én ilyen vagyok.

   – Nem, nem igaz – szólt a zöld nő.

   – Láttad a jövőnket – mondta az a Nebula, akire egyre jobban tippelek, hogy ő az, akit mi ismerünk.