Hazugságok között -saiouma-

13.Születés nap

Teltek a napok és egyre közelebb volt már a születés napja. Várom már. Nem a szülös rész hanem azt, hogy velem legyen. Lassan jobban várom már mint Kokichi. Mikor végre elérkezett a várva várt nap. Rantaroval együtt köszöntöttük fel a suliban.
-Na akkor koki mivel ezt a te napod ma délután elmehetnénk valahová. Nem rég nyílt meg az új vidámpark.
Mondta mosolyogva. Koki? Ja tényleg Ranatro néha így hívja Kokichi.
-Vidámpark?!
Nézett rá csillogó szemmekel.
-Elnegyünk? Elmegyünk?
Kezdte el kérdezgetni tőlem.
-Igen ha te is akarod.
Kokichi csak el mosolyodott gyorsan körben nézett a teremben, majd szájon puszilt.
-Nem láttál semmit.
Nézett rá Rantarora akinek a száján egy széles mosoly ült.
-Menjetek már szobára.
Mondta Ranatro.
-Kuss!
Mondta Kokichi, majd hamarosan becsöngettek. Kokichi egésznap felvolt pörögve és csak arról beszélt, hogy mennyire várja már a vidámparkot, bár öszontén én is eléggé vártam már. Mert hát még is vidámparkban megyünk és ez Kokichi születés napja úgy, hogy azt akarom, hogy boldog legyen. Tényleg el is felejtettem anya sütőt tegnap süteményt és adott egy párat, hogy vigyek Kokichinek. Majd ha kicsöngetnek akkor óda adom neki. Mikor kicsöngettek Kokichi máris itt termedt mellettem.
-Pont jókor jöttél, anya tegnap sütött süteményt és mondta, hogy hozzak egy pár darabot neked.
-Süti! Az anyád egy angyanal!
Mondta miközben elkezdett falatozni a sütikből.
-Az anyud tényleg egy angyal.
Mondta Rantaro.
-Bárcsak nekem is sütne anya sütit.
Mondta Kokichi. Ránéztem és egy kicsi mosoly ült a száján ami hamarosan eltűnt, majd tovább ette a sütit.
-Ez isteni.
Mondta Kokichi.
-Minden rendben?
Néztem rá.
-Hm? Igen, miért?
Nézett rám kérdően.
-Mindegy.
Mondtam, miközben meg ráztam a fejemet.
Csak néztem és nem is figyeltem, hogy ki van itt vagy esetleg kinéz ide, meg simogattam a fejét. Olyan puha volt a haja. Rám kapta a tekintetét. A szemei egy kis zavarodotságot sugaltak és egy kicsit el pirult.
-Hé Shuichi ne itt buzuljál Kokichire!
Mondta Miu nevetve.
-Fogd be te kurva pótlék!
Vágott vissza Kokichi, mire Miu újra fülig pirult és el kezdte a szokásos furcsa hangokat ki adni.
-Bocsi Kokichi, nem tudom miért csináltam, csak szomorúnak tüntél.
Kezdtem el hadarni.
-Te aggodsz érten?
Néztet rám meg lepödten, Ranataro meg ilyen "mi a faszrol beszélsz" fejjel nézett rá.
-Persze, hogy aggódik érted te idióta.
Mondta Rantaro, majd meg pöckölte a homlokát.
-Au.
Mondta halkan, és oda rakta a kezét a fájó pontra.
-Meg hát Kokichi ő a barátod, még szép, hogy aggódik érted.
-Ez igaz.
Mondta Kokichi elgondolkodva. Majd aztán be csöngetek ezért mindannyian leültünk a helyünkre. Az órák ma csak úgy el repültek. Mivel nem igazán figyeltem. Tudom kéne figyelnem de nem megy. Kokichin jár az eszem. Talán túlságosan is aggódok érte, ez már beteges?
-Shuichi minden rendben? Ma már megint elbambultál.
Mondta Kaede.
-Igen... Csak gondolkodom valamin, semmi baj nincsen ne aggódj.
Mosolyogtam rá biztatóan, mire kifújt egy kis levegőt és vissza mosolygott rám. Majd végre vége lett az iskolának, és elindultunk kifelé.
-Na akkor irány is a vidámpark!
Mondta Ranataro.
-Igen!
Mondta szinten mosolyogva. Néha Rantaro is tud gyerekes lenni. Majd elindultunk, egy kb 5 perces sort sajnos még kikelet várnunk, de utána már be jutottunk.
-Ez még csak a második alkalom, hogy vidámparkban vagyok.
Mondta Kokichi csillogó szemmel.
-Na és mire szeretnél felülni?
Néztem rá. Szerintem ez volt az a kérdés amit talán meg sem kellet volna kérdeznem.
-Mindenre!
Mondta. Gondoltam. Annyi időnk azért nincsen, hogy mindenre fel üljünk. Majd elindultunk az óriás kerék irányába. Majd meg láttam, Kaedét?
-Kaede? Mit keresel itt egyedül?
Kérdeztem majd ránk nézett.
-Rantarora vártam mert meg kért, hogy legyek ma vele.
-Hogy ti együtt lehesetek és ne csak egy harmadik kerék legyek meg hívtam Kaedét.
Majd mind a négyen beültünk az óriás kerékbe. Mi ketten beültünk egybe és ők is be ültek a mögöttünk lévőbe. Majd elindult az óriás kerék. Gyönyörű látvány volt.
-Azta.
Nézett le Kokichi.
-Tetszik?
Néztem rá, remélem, hogy tetszik neki.
-Igen, és köszönöm, hogy el hoztál ide Shuichi.
Nem úgy hivot, hogy Shumai? Ez újdonság.
Majd éreztem, hogy az arcom egyre jobban elpirult. Kokichi meg csak egy még szélesebb mosollyal nézett rám. Leült mellém és a lehető legközelebb hajolt.
-Már csak ennyitől elpirulsz? De kis huncut vagy Shumai, valyon mik lehetnek a legperverzebb vágyaid? Hmm? Rólam vannak?
Mondta azzal a tipikus sunyi mosollyal az arcán.
-Miről beszélsz?
Néztem rá egyre jobban elvörösödő fejjel.
-Olyan kis ártatlan vagy.
Mondta. Majd újra kinézet az óriáskerékből. Nem értem. Olyan nehéz meg érteni Kokichit. Majd egy bő 5 perc múlva már kis is szálltunk az óriás kerékből, meg vártuk Rantaroékat majd tovább indultunk. Vettünk vatacukrot és még felültünk egy pár helyre. A hullám vasút végén Rantaro rosszul lett, Kokichi meg ezt is el hülyéskedte. Szerintem a mai nap jóra sikerült, Kokichi is jó érezte magát, remélem. Majd egy pár óra múlva haza indultunk, Rantaro haza kíséri Kaedét, én még kokichival indultam el.
-Kokichi.
-Igen?
Nézett rám.
-Jól érezted ma magadat?
Kérdeztem, nem kaptam egyből választ.
-Ki tudjaaa?
Megint kérdésel válaszol egy kérdésre.
-Jó oké, jól éreztem ma magamat, ez az igazság.
Mondta mosolyogva. Nem hazudik, de egyáltalán miért is hazudna most? Majd mikor oda értünk Kokiciékhoz meg láttuk, hogy a szülei kint állnak az ajtónál.
-Köszi, hogy haza kisértél.
Mondta majd megölelt és egy gyors puszit adott.
-Jó de szólj ha bármi baj van.
Mondtam, majd elindult és be ment a szüleivel, és én is haza indultam. Egész úton csak Kokichi járt az eszembe. Csak nem fog semmi rossz történni vele. De azért még is aggódom. Ne Shuichi, hagy abba ezt a negatív gondolkodást, nem lessz semmi baj.
Majd haza értem. Nem írt. Ez valahogy megnyugtatót engem, hogy ezek szerint nincsen semmi baj. Egy pár óra múlva csöngettek ajtón. Késő este volt úgy, hogy nem igazán tudom, hogy még is ki lehetett az. Kinyitottam az ajtót.
-Kokichi?
Néztem rá meg lepődve, majd láttam, hogy tetőtől talpig sebek borítják, el ázott az esőben és egy böröndöt szorongatott maga mellett.
-Gyere be meg fogsz fázni.
Gyorsan behúztam hoztam egy törölközöt és valamennyire meg töröltem a haját. Fel mentünk a szobámba.
-Vegyél le mindent, teljesen el vagy ázva. Hamarosan már csak egyszál boxerben ált előttem. Halványan elpirultam de nem azzal foglalkoztam most. Elkel látni a sebeket.
-Mi történt?
Néztem rá.
-Megint össze vessztünk, csak valami hülyeségen. Valahogy megtudták, hogy meleg vagyok és apa még jobban ki akadt, és ezeket lettek a vége. Na meg azt, hogy kidobták otthonról. De az utolsó várható volt.
Mondta semleges hangon Kokichi.
-Egy ideig itt maradhatok?
Nézett rám.
-Igen, ameddig akarsz.
Vágtam rá egyből. Majd folytattam a sebei leápolását. Majd szorosan megölelt.
-Van bármi amiben segíthetek?
Néztem rá.
-Segítsz megmosni a hajamat.
-Komolyan kérdeztem Kokichi.
Sóhajtottam eggyet.
-Én is komolyan kértem tőled, alig bírom normálisan mozgatni a kezemet, vagy úgy bármelyik végtagomat.
Majd tényleg segítettem neki hajat mosni. A kádban feküdt.
-Nem hűlt még ki a víz?
Nyúltam egy bele a vízbe. Majd meg fogta a kezemet és bele rántott a kádba.
-Hé!
Néztem rá. Mire csak elnevettem magamat.
-Te hülye vagy.
Néztem rá. Majd meg simogatta az arcomat.
-Olyat mondj amit nem tudok. Majd hamarosan kiszaltam kádból meg törőlköztem és átöltöztem, majd bevittem Kokichinak is ruhákat.
-Teszék itt egy pár ruha.
A vége felé elhalkult a hangom, az arcom teljesen elvörösödött, ott állt előttem mesztelenül és úgy nézett rám mint ha ez egy mindennapi dolog lenne.
-Köszi.
Mondta. Majd gyors ki mentem. Felmentem a szobámba és hamarosan ő is bejött. Majd bele ült az ölembe és megölelt. Mielőtt bármit is mondhattam volna éreztem ahogy meg remegnek a vállai. Szorosan vissza öleltem és a fejét kezdtem el simogatni, miközben halkan sírt. Rám nézett, a szemei könytöl csillogtak az arca teljesen kivolt pirulva. Megsimogattam az arcát.
-Nem lessz semmi baj Kokichi, itt vagyok én nem hagylak magadra.
Újra kitört belőle a sírás, hamarosan igy el is aludt, a pólomat úgy szorongatta mint ha az élete múlna rajta. Úgy, hogy lefeküdtem vele együtt az ágyba és elaludtam. Reggel mikor fel keletem még mindig a pólomat szorongatta. Hamarosan ő is fel kellt, lementem a konyhába csinálni valami reggelit, és fél vittem neki.
-Nem kellet volna.
Nézett rám
-De.
Vágtam rá.
-Túl kedves vagy velem.
Mondta majd elkezdett enni. Kokichi itt maradt, nem is engedtem volna, hogy el menjen. Legalább velem van és tudom, hogy nem lessz semmi baja.