Maybe I just wanna be Yours | Dramione FF

7. - Kimondatlan szavak

Három lépést hallottam, mire Malfoy megjelent a nappali boltív alatt vérző halántékkal, és lágyan nézett rám.

- Ígértél nekem egy elsősegélyt, nem? – kérdezte félig felhúzott szemöldökkel tőlem, mire én észbe kaptam, és egy „ja, igen" válasszal felpattantam a kanapéról, és elővettem a fertőtlenítőt és a ragtapaszokat.

- Sajnálom, ami történt, de akkor is mérges vagyok még rád! – mondtam, amikor az utolsó simításokat végeztem a már letörölt, lefertőtlenített és leragasztott sebére nézve.

- Most mit vagy úgy oda? – kérdezte lazán megrázva a vállát. – Csak megnéztem, hogy hol laksz. – tette hozzá teljesen nyugodtan.

- Tessék?! – keltem ki magamból? – És ez neked normális? Én meg egész nap azt hittem magamról, hogy paranoiás vagyok, vagy hogy megőrültem. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi fog történni. Borzasztó érzés volt... Te meg nem vagy normális! – emeltem meg kicsit a hangomat.

- Granger, azért te sem vagy semmi! Követtél a parkban! – vágott vissza kapásból.

- Azért a kettő nem ugyanaz, te a lakásomhoz jöttél és figyeltél egy tetőablakon keresztül! – mondtam ki az egyébként teljesen egyértelmű történteket.

- Jól van, hát bocs, hogy így alakult, másképpen nem tudom meg, hogy hol laksz, ha nem követlek. – vallotta be a bajsza alatt motyogva.

- Mondjuk esetleg meg is kérdezhetted volna, tudod, mint egy normális ember?! – kérdeztem ironizálva.

Malfoy csendben maradt, mondjuk ez kicsit szokatlan volt. Ránéztem, és láttam, hogy körbetekint a lakásban, miközben jobb kezével ellenőrizte az általam leragasztott sebet. Apró szisszenést hallottam, amikor hozzáért, de egyébként bólintott, hogy rendben van, és tekintetével megköszönte, amikor rám nézett.

- Szép lakásod van, tetszik. – említette meg csak úgy mellékesen, mire én is körbe néztem, és megköszöntem.

- Kérsz esetleg inni valamit? Van többféle italom itthon. – álltam fel és nyitottam ki a szekrényem, ahol az alkoholokat tartottam. Elővettem az egyik kedvencemet, és felé tartottam, egyfajta választ várva, hogy mit tölthetek neki.

- Az valamiféle mugli ital? – kérdezte félrehúzva a száját.

- Igen, ez a kedvencem, nagyon finom. – bólintottam mosolyogva.

- Áh, az nem kell, köszi, én nem iszok ilyen undormányokat. Van valami más is? – most már visszaváltott arra az arisztokrata gúnyos hangnemre, amit megszokhattam már tőle.

- Esetleg ez? – fordultam felé a már jól ismert varázsló itallal, amit még hetekkel ezelőtt az Abszol útról szereztem be. És milyen jól tettem.

- Az jó lesz, jöhet.

Töltöttem mindkettőnknek egy-egy pohárral, leültem mellé a kanapéra, és beszélgetni kezdtünk mindenféléről. Először olyan általánosabbnak mondható témák kerültek elő, mint a Roxfort, vagy a csata, de aztán ahogyan egy újabb pohárral töltöttem, más témák is előkerültek. Különösnek éreztem, hogy mindenféléről érdeklődött, mint például az életemről is, a minisztériumi munkámról, a sportról, a kollegákról. Tényleg nagyon szokatlan volt, hogy ennyire érdeklődik irántam. Honnan ez a hirtelen lelkesedés, ahogy hallgatja, amit mesélek?

Mikor legközelebb az órára tévedt a tekintetem, már csaknem 3 poháron voltunk túl, és jó pár óra eltelt. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem, mennyire eltelt az idő. Szerintem nem csak én éreztem annál a pontnál, hogy nehezebb a beszéd, bár az üveget elnézve ez teljesen érthető volt, hiszen majdnem elfogyott.

Kellemesen telt az idő, valahogy olyan távolinak tűntek az iskolai évek, a gyűlölet, minden, ami történt, amit egymás iránt éreztünk mindig is, ez már mind a múlté. Most úgy éreztem, hogy úgy beszélgetünk egymással, mint két érett felnőtt. Különös volt az egész.

- Kérdezhetek valamit, Draco? – tettem fel a kérdést a szőkeségnek, aki szemben ült velem a kanapén.