Minden jog J. K. Rowlingé!
Dramione történet
Öt évvel a roxforti csata után Hermione mágiaügyi miniszterként éli az életét. Az iskola újjáépült, minden megy tovább a maga kerékvágásában.
Azonban minden megváltozik, amikor egy napon teljesen váratlan...
Három hónap telt el azóta az este óta. Próbáltam nem túl sokat gondolni Dracora, a történtekre, és ez többé kevésbé sikerült is. Lefoglalt a munkám, a teendőim, és igyekeztem minél többször kimozdulni a barátaimmal.
Azonban éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Tagadhattam volna, hogy amikor még a Roxfortba jártunk, nem éreztem bármiféle vonzódást Draco iránt, azonban utólag megvizsgálva, semmi értelme nem volt tagadni. Így volt és van is, azt hiszem...
Az estéim magányosan teltek, általában egy pohár bor társaságában ültem le a nappaliban, és vagy a tévét néztem, vagy bámultam ki az ablakon és próbáltam lekötni a figyelmemet a forgalom tanulmányozásával, vagy a fényekben való gyönyörködésben. Ez sem sokszor sikerült.
*****
Egyik este, amikor jöttem haza, és befordultam egy kisebb utcában, nem hittem a szememnek. Draco volt ott, nem messze tőlem, és az egyik ház falának támaszkodott, fél lábon állt, másik lábával a falnak támaszkodott, és nézelődött. Azonnal megtorpantam, és csak néztem őt. Nem tudtam megmozdulni, annyira megbabonázott a látványa, annyira nem számítottam most arra, hogy itt fogom találni. Sőt, igazából arra sem, hogy máshol. Tekintve, hogy próbáltam elfelejteni.
Felém fordította a fejét, és levette a lábát a falról. Nem tűnt különösebben meglepettnek, elszántan nézett felém, mintha számított volna arra, hogy össze fogunk futni. Elindult felém és megállt előttem egy fél méterrel.
- Szia, Hermione. – kezdte reszelős hangon. Közelebbről megnézve a vonásait, mintha picit öregedett volna ez alatt a pár hónap alatt. Kialvatlannak és morcosnak tűnt. Krákogott egy kicsit, hogy visszanyerje magabiztos hangját, valószínű, hogy egy ideje nem szólalt meg.
- Szia, Draco. – válaszoltam tétován. Ahogy hallottam a saját hangomat, meglepett voltam. Nem nagyon voltam magamnál, még mindig a döbbenet hatása alatt voltam.
- Elkísérhetlek? – kérdezte, és megcsillant a remény a szemében. Ez komoly? Most tényleg Draco áll itt előttem, és így viselkedik? El sem hittem.
- Ööö, persze. – vágtam rá, és lányos zavaromban nem tudtam, hogy hirtelen mit csináltam, így toporogtam egy keveset, mire ő határozottan mellém lépett irányba nézve, és lassan elindult. Így végre én is tudtam, hogy mi a teendő, az egyik lábamat a másik után kéne tenni, és úgy sétálni. Rendben, ez menni fog... talán...
- Hogy vagy? – tette fel a kérdést, ami elég gyenge indítás volt, tekintve, hogy én azt vágtam volna a fejéhez, hogy mit keres itt ennyi idő után, mert én már azt hittem, hogy annak az „egésznek" vége, ami köztünk volt. Vagy nem volt. Mindegy.
- Köszi, megvagyok. – hazudtam gyorsan, mert azért még sem mondhattam azt, amit az előbb gondoltam.
Közben felkapcsolták a világításokat, és hirtelen az egész utca megtelt élettel. Gyönyörű volt. Vagyis lett volna, ha az érzéseimet a mellettem sétáló férfival kapcsolatosan tudtam volna hova tenni, illetve rendezni a gondolataimat. Elképesztő, hogy egy pillanat alatt össze tudott zavarni. Utáltam ezért.
- Tudod, örülök, hogy látlak. – folytatta. Hupsz, én nem kérdeztem meg tőle, hogy hogy van. Ajj, olyan hülye vagyok, faragatlan Granger... Várjunk csak, mit is mondott?
- Tényleg? – kérdeztem meglepetten. Nem kellett tettetnem, tényleg eléggé meglepődtem így, hogy végre eljutott a tudatomig az, amit mondott.
- Öhm, igen... reméltem, hogy valamikor össze fogunk futni, és tudunk beszélni. – magyarázta gyorsan, fél szemmel rám tekintve.
- Tudod Draco, - álltam meg, és felé fordultam - nem értem, hogy most mi történik. Megjelensz itt, nem messze a lakásomtól, teljesen véletlenül, és azt mondod, hogy örülsz, hogy látsz, és hogy szeretnél velem beszélni? – kérdeztem kissé ingerülten, és kérdő tekintettel néztem rá.
Ő is megállt, és szembefordult velem.
- Igen, szerettelek volna látni. Legyek őszinte? Jólvan. Nem tudtalak kiverni a fejemből, és találkozni akartam veled, mert a múltkor nem akartál meghallgatni, hanem csak rám csaptad az ajtót.
- Igen? És ehhez három teljes hónap kellett, hogy realizáld? Nem lehetett volna esetleg hamarabb elmondd nekem ezt? – vontam kérdőre.
- Nem tudtam, mert aznap rám csaptad az ajtót, és eléggé dühösnek tűntél. – vágott vissza. Nem tudtam hibáztatni, hiszen látszott, hogy beszélni akar valamiről, csak nem akartam meghallgatni akkor és ott.
- Rendben, most itt vagyok, hallgatlak. – nyugodtam le és felnéztem rá, a szemébe.
Ez láthatóan őt is megnyugtatta, leeresztette a vállait, amit eddig feszülten feljebb húzott.
- Szóval... - kezdett bele, nem találva a szavakat – szeretnélek újra elvinni egy randira. – mondta ki végre.
- Igaz-igazán? – habogtam össze vissza. Végül is, nem erre vágytam az utóbbi időszakban mindennél jobban? Hogy rendeződjön ez az egész? Mert elvégre nem tudtam kiverni a fejemből, akkor meg már inkább folytatódjon, mint hogy álljon a dolog ott, ahol. Vagyis sehol.
- Igen. Hülye voltam a múltkor, és kicsit felhúztam magam. De új alapokra szeretném helyezni az egészet, mert nagyon kedvellek és nagyon jól éreztem magam veled. Szóval mit szólsz hozzá? – kérdezte kissé félve, de a remény még mindig ott csillogott a szemében.
- Hű, Draco. Hát erre megmondom őszintén nem számítottam. Illetve, én is hadd legyek őszinte hozzád. Nagyon vártam volna, hogy jelentkezz, hogy beszéljünk a múltkori után, és igazából te is hiányoztál nekem... Szívesen újra próbálnám a dolgot. Csak most talán ne vacsorázni menjünk, hátha úgy jobban járunk... - vicceltem el a dolgot a végén, mire ő is elmosolyodott.
- Szuper, akkor most szombaton egy ebéd? Érted jövök majd. – ajánlotta fel.
- Ööö, rendben, igen, az jó lesz! – gondoltam át gyorsan a programomat.
- Örülök, hogy ezt megbeszéltük. – mondta, és indult volna tovább, de előbb a karját nyújtotta.
Ránéztem, majd határozottan elfogadtam a felajánlást, és belékaroltam.
Nem a lakásom irányába mentünk végül, hanem egy órán keresztül róttuk az utcákat, beszélgettünk, nevetgéltünk, és jól éreztük magunkat. Átbeszéltük az elmúlt három hónap eseményeit, és meglepődve tapasztaltam, hogy nagyon őszinte és kedves volt hozzám.
Már most éreztem az igyekezetét, azt, hogy tényleg komolyan gondolt mindent, amit mondott nekem, és szeretné ezt az egészet, bármi is lesz belőle.
Három hónap után most először végre úgy éreztem, hogy igazán élek, és szívből jövően nevettem a férfival, aki folyamatosan rám pillantott a szeme sarkából, és elégedetten mosolygott, miközben haladtunk lefelé az utcán.
Vége
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
