Maybe I just wanna be Yours | Dramione FF

3. - Kínos találkozás

Nem így terveztem a mai napomat, sok dolgom lett volna, viszont annyira kíváncsi lettem, hogy mit kereshet itt, a városban, pont ebben a parkban a kis Malfoy ivadék, hogy akarva-akaratlanul a lábaim helyettem cselekedtek, és settenkedve elkezdtem őt követni. Egyik bokorból a másikba ugráltam, és az ágak és levelek között hunyorogva figyeltem őt, ahogy ráérősen sétált az ösvényen.

- Vajon hova mehet, mire készül? – gondolkodtam magamban.

Egyre beljebb jártunk már a parkban, hirtelen azt sem tudtam, merre járunk, a park ezen részén talán még nem is jártam. Most jöttem csak rá, mekkora hely is ez valójában, én csak a másik felét ismerem, az közelebb is van ahhoz a részhez a városban, ahol én lakom, arrafelé szoktam sportolni is.

Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy Malfoy eltűnt az ösvényről, sehol sem láttam. Körbefordultam, és felmértem magam körül a terepet. Az ösvény, melyen eddig sétált egészen hosszan vezetett a park belseje felé, két oldalról fák magasodtak fölé. Az ösvény jobb oldalán, amerről én is bujkáltam egy bokor mögött, egy kisebb tó feküdt, egy csónak imbolygott a vizen, mely az egyik fa törzséhez volt kötve. A tó szélén néhány pad volt, egy hatalmas fűzfa gyönyörűen magasodott a tó fölé, ágai bele-belelógtak a vízbe, a szél és víz mozgásától pedig folyamatosan mozgásban voltak. Az ösvény bal oldalán pedig sűrű fasor húzódott, így nem is láttam mellékösvényt, ahol lefordulhatott volna.

Teljesen tanácstalanul álltam ott, a bokor mögött bujkálva, azon a napsütéses, őszies kora délutánon.

- Mit is képzeltem? – fújtam ki a levegőt, és elindultam a pad felé, hogy megpihenjek, és átgondoljam, hogyan tovább. – Oké, rendben. Akkor most itt vagyok a város legnagyobb parkjának kellős közepén, olyan helyen, ahol még sosem jártam. Szuper. – gondolkodtam hangosan.

Elővettem az okostelefonomat, és megnyitottam az útvonaltervezőt. Örültem, és még egy mosolyt is elejtettem, hogy megtanultam használni ezeket a mugli kütyüket, különben most lehet, hogy kicsit pánikolnék az elveszettség érzés miatt. De így könnyedén megtaláltam magam a térképen, egy kis kék pont voltam én, és már láttam is, hogy merre kell majd menjek, hogy kitaláljak ebből az útvesztőből, és folytathassam a napomat, a megszokott kis életemet, a teendőimet. A mosolygásomból egy élcelődő hang zökkentett ki.

- Megmondanád, Granger, hogy mégis miért követtél?! – szólt gúnyos hangon egy mély férfihang, valahonnan a fejem fölül.

Abban a pillanatban az ijedtségtől felpattantam a padról, a telefonomat is elejtettem, ami majdnem belecsúszott a tóba a part szélén. Sikerült gyorsan felkapnom a földről, és a koszt letörölgetve róla fordultam meg egy pillanat alatt, hogy megtaláljam a hang forrását.

Malfoy lazán a felettem magasodó fa egyik vastag ágán állt, egyik vállával a fa törzsének támaszkodva, keze a zsebébe volt csúsztatva. Másik kezével a zakóját a válla fölött a hátára dobta, és szúrós szemeivel nézett engem. Ettől a tekintettől mintha azon nyomban a Roxfort falai között találtam volna magam, és elkapott a rosszullét, csak úgy, mint amikor még iskolások voltunk. De azóta már jó pár év eltelt, és én már nem az az ember voltam, mint akkor. Már nem bújtam a két jóbarátom háta mögé, hanem képes voltam kiállni önmagamért, úgy éreztem, hogy magabiztos és nőies felnőtté váltam.

Ezt mintha Malfoy is észrevette volna, mert láthatta rajtam, hogy a gúnyolódó hangnem cseppet sem hatott meg, úgy, mint ahogyan az régen sikerült neki, hanem biztos lábakon állva álltam a tekintetét. Emiatt ellökte magát a fa törzsétől, és egy mozdulattal leugrott a fáról, néhány méterrel elém, az ösvényre.

- Mi van, elvitte a csiga a nyelved? – nevetgélt saját poénján, de látszott rajta, hogy furcsán érzi magát attól, hogy valószínűleg követtem.

A következő pillanatban kicsit félrenéztem, és valamilyen magyarázatot próbáltam kitalálni, hogy miért követtem. Annyira hülyén éreztem magam, hiszen még én sem tudtam, miért csináltam, de ezt azért még sem mondhattam neki, azzal teljesen hülyét csináltam volna magamból.

- Követtelek? Hogy én? Te megőrültél! – próbáltam improvizálni valamit. – Éppen erre jártam, a város másik felén van dolgom, tudod erre logikus levágni az utat, a parkon keresztül. – magyaráztam úgy, mint aki maga is elhiszi az érvelést.

- Hogyne, és azért torpantál meg, miután én eltűntem az ösvényről, forgolódtál össze-vissza, majd ültél le a padra látszólag teljesen tanácstalanul, és nézted a térképet azon a hülye mugli valamin. – mondta magabiztosan, olyan előkelő, idegesítően Malfoyos módon.

A francba, hogy én sosem tudok hazudni... Mondjuk gondolhattam volna, hogy a Mardekár kis büszkesége talán hamarabb kelt fel, mint én, és ilyen hülye indokokkal nem lehet túljárni az eszén.

- Oké, talán kicsit tényleg követtelek, és most meg eltévedtem, ezt akartad hallani? – vallottam be, talán kicsit hangosabban, mint azt eredetileg terveztem.

- Nahát, nahát. Granger kisasszony, a mágiaügyi miniszter, roxforti éltanuló, utánam kémkedik? Ez életem legjobb napja! – szórakozott jót rajtam.

- Egyél csigát, Malfoy! – mondtam oda neki, és már el is haladtam mellette, azon az útvonalon, amelyet a telefonom mutatott kijárat gyanánt ebből az egész kínos helyzetből.

- Hé, várj már egy kicsit! – szólt utánam, de én csak gyorsítottam a lépteimen, mit sem törődve azzal, hogy Malfoy vélhetően elindult utánam.