Szabad egy táncra?/Taekook/

11. rész

Szóval. Itt állok a szekrényem előtt már tíz perce, és azon töprengek, hogy milyen ruhát húzzak magamra. Szeretném hogy lássa, mennyire fontos nekem. Szeretem őt, és nem szeretném hogy újból távol legyen tőlem. Nem bírnám ki.

Végül választottam ruhát, és elindultam ki a szobám ajtaján. A bejáratnál megpillantom Jungkookot, aki elég feltűnően néz végig rajtam.

- gyönyörű vagy! - nyom egy puszit az orromra mikor oda értek.

- te sem pamaszkodhatsz! - mosolyodom el.

- Az ajtóban fogtok randizni vagy el is indultok? - kérdi Jimin egy szemforgatással megtoldva, majd az ajtón kifelé kezd lökdösni minket. Mikor kiérünk becsapja az ajtót, mi pedig értetlenül nézünk össze Kookkal, majd egyszerre kap el minket a nevető görcs.

Megfogja a kezem, és húzni kezd.. Isten tudja hová. Csak figyelem az arcát, ami felfedezek, némi izgatottságot, félelmet, aggodalmat, és szeretetet.

Fél órán keresztül csak húzott maga után. Megérkeztünk egy erdőbe, ahol már nem járt ember. Húzni kezdett befelé, nekem pedig végig futott az agyamon, hogy itt akar megölni azok után, amiket tettem, de nem. Egy olyan részhez értünk, ahol a fák nem annyira sűrűek, de nem is ritkák. Egy ágy szerűség van kifeszítve a két fa közé, a földön egy lepedő, akár egy pikniknél. A lepedőn egy kis kosár, üdítő, és egy alkoholos ital. Nyugis, és szép a hely.

Megdöbbenten nézek Kookra.

- Ne aggódj, ez a terület a családomé, ők vették meg. - mondja nyugtató hangján.

- én nem aggódok. Csak csodálkozok. Ezt... - próbálom feltenni a kérdést, ami nyomja a szívem, de mintha olvasna a gondolataimban, megadja rá a választ.

- igen. Csak is miattad. - érzem, ahogy elpirulok, és a körülöttünk lévő levegő egyre forróbbá válik. Szeretném a klíma változásra fogni, de ezt nem lehet...
-tetszik? - kérdi reményteli hangal.

- Nagyon. - mondom szűszkavúan, hisz érezem a torkomban egyre növekvő gombócot. Ne már, hogy sírni fogok.

- Te sírsz? - ne ezt most honnan veszi?

- Mi? Neeem. - tagadom le.

- Akkor - töröl le egy könycseppet az arcomról - ez eső? Szerintem nem esik. - felnéz az égre, mintha keresné az esőt, ami nincs.

- Csak bele ment valami a szemembe! - boxolok bele óvatosan a vállába, majd letörölöm a maradék könnyeimet is, amik idő közben kiültek az arcomra. - köszönöm. - mondom hírtelen.

- Én köszönöm, hogy eljöttél velem.

Arcomra ismét felszökik a pír, amit oly' könnyen csal ki belőlem ez a fiú, hogy az már ilyesztő. Szorosan hozzá simulok izmos testéhez, és egy mosoly kiséretében szívom be mámorító illatát. Egyszerűen megőrülök érte.

Megfogja a kezem, majd húzni kezd a földre terített pléd felé. Lehuppan rá, majd az ölébe húz.

- együnk! - húz végig sármosan alsó ajkain, ami mit ne mondjak elég izgató élményben részesíti szerény személyemet.

Bólintok egyet, mire ő kikap a  kis kosárból, szendvivseket, és egy üveg bort. Az ital látványára szemeim eszeveszett módon csillogni kezd, amit Kook is észre vesz. Kezébe veszi az ínycsiklandó italt, majd kinyitja, amit az üveg egy hatalmas pukkanással díjaz. Finom mozdulattal megtölti poharainkat, majd koccintásra emeli, míg én viszonzom ezt a mozdulatát.

- igyunk ránk!

- ránk! - mosolyodok el, majd óvatosan össze érintettem a két poharat, ezzel csilingelő hangot generálva.

Mikor mind a ketten bele kortyolunk a borba, elővesz egy-egy szendvicset. Az egyiket a kezembe nyomja, amin muszály vagyok kuncogni egyet. Nagyon aranyos amikor ennyire figyelmes.

  ___________

Mikor már mind a kettem megettük a szendvicseket, Kook leült velem szembe.
Szemeibe pillantva felfedezem ismét az izgatottságot, a félelmet, és a reményt. Selytem mit szeretne.

A vérnyomásom az egekbe szökik, szívem majd' kiugrik bordáim börtönéből, tenyereim pedig úgy izzadnak, mindha a Niagara vízesés lenne helyettük.

- Tae - szólít meg, ezzel engem vissza repítve gondolataimból a való világba. Kiványcsian pillantok szemeibe, amik úgy csillognak, mint egy öt éves kisfiúnak a játékbolt közepén, amikor könyörög a szüleinek, hogy megkapja azt a kisautót amire már oly' régóta vár. - Annyira sajnálom amit tettem. Rá kellett jönnöm, hogy nem ezt érdemelted. El kellett volna mindent mondanom. Hatalmas seggfej vagyok, hogy még ezek után is elrántgattalak ide, és még mindig azt akarom hogy az enyém légy. Hatalmas önzőség a részemről az, hogy csak magaménak akarlak. Nem azt kérem, hogy most rögtön mondj igent, hanem azt, hogy gondolkodj rajta, ahogy azon is, hogy a következő randinkon hova szeretnél menni. - mosolyodik el, ami olyan aranyos, akár csak egy cuki nyuszi.

- Kook, én tényleg szeretek veled lenni, de nekem ez így gyors. Lassítsunk kérlek.

- Rendben. Ahogy csak szeretnéd. - sóhajt egyet, majd feltápászkodik a helyéről. Azt hittem itt hagy, de hála istennek nem. Elővesz egy UNO kártyát, mire én értetlenül nézek rá. - Kártyázunk? - kérdi, mire engem teljesen össze zavar. Hogy tud ilyen gyorsan váltani!?

- Aham! - mosolyodok el, majd közelebb ülök hozzá. - Te osztasz, mert én gyűlölök.

- Rendben - nevet fel - akkor majd végig osztok én.

_______

Nem tudom mennyi ideig játszhattunk, de fel sem tűnt, hogy idő közben besötétedett.

- Gyere, ideje felmenni a faházba. - Mondja Jungkook, majd kezet nyújt felém, amibe azonnal meg is kapaszkodok. Felhúz a földről, csakhogy a lendület kicsit túl nagy volt.
Mellkasán landol az egyik tenyerem, míg a másik még mindig az övét szorítja. Testünk teljesen össze simul. Megint borzasztóan melegem lett, és érezem, ahogyan az arcom színe megint átvált paradicsom pirosba. Akarva akaratlanul tekintetem átvándorol kívánatos ajkaira, és hatalmas megeröltetésnek érzem, hogy vissza fogjam magam, hogy most rögtön ne kezdjem el felfalni szegényt. Nyelek egyet, majd távolabb lépek tőle.  - Ne haragúdj. - túr idegesen a hajába. - Mehetünk?

- igen. - válaszolok szűkszavúan.