𝐀́𝐫𝐯𝐚 𝐥𝐚́𝐧𝐲 - 𝐒𝐳𝐨𝐛𝐨𝐬𝐳𝐥𝐚𝐢 𝐃𝐨𝐦𝐢𝐧𝐢𝐤 𝐟𝐟.

𝟐𝟐. 𝐎̋𝐬𝐳𝐢𝐧𝐭𝐞 𝐯𝐚𝐥𝐥𝐨𝐦𝐚́𝐬𝐨𝐤

Másnap reggel Dominik szemei korán kipattantak annak ellenére, milyen későn feküdt le előző éjjel. Larett résnyire elnyílt ajkakkal aludt felé fordulva, Pajtit szorosan ölelve magához. Imádta a lányt nézni. Olyan bájos volt és ártatlan. El sem tudja képzelni, mennyi szörnyűséget kellett átélnie és vajon milyen lehetett szülők nélkül felnőni. Egyáltalán hogy tudta ő ezt elfogadni, hogy nincs senkije? Ő ebbe beleőrülne.

-Jajj ez nagyon frusztráló, hogy nézel. - suttogja Larett, ezzel visszarángatva a fiút a valóságban. Úgy elbambult, észre sem vette, hogy a lány kinyitotta a szemeit.

-Ne haragudj, én... nem akartalak megijeszteni. - nyögi kínos mosollyal és hirtelen nem is tudja, mi mást mondhatna. Bocsánatot kell kérnie tőle a tegnap miatt.

-Szóval... akkor nem álmodtam, hogy együtt aludtunk. - süti le szemeit Larett, hiszen még mindig megbántva érezte magát és félt, hogy Dominik természetesnek veszi ezt az egészet, hogy ilyeneket csak úgy megcsinál vele.

-Larett. - szólítja meg a focista komolyabb hangnemben, amivel elnyeri a lány tekintetét. - Szeretnék tőled bocsánatot kérni a tegnapért. Nem volt szép tőlem, hogy leráztalak és itthon hagytalak. Nagyon sajnálom, csak... annyira örültem, hogy Bendi elhívott és találkozhatok a barátaimmal. Nagyon régen nem láttam őket. - hunyja le szemeit szomorúan egy pillanatra. - Persze, tudom, hogy ez egyáltalán nem mentség, de nem akartam, hogy valami gond legyen veled és előbb haza kelljen jönnünk. Tudom, nagyon önző vagyok... - Larett megértően pillantott szemeibe, de mielőtt reagálhatott volna, a focista folytatta. - Meg persze, mindenki olyan pletykás és nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni azt illetően, hogy mi van közöttünk.

-Valóban rosszul esett, de... nem akarlak megakadályozni abban, hogy a barátaiddal találkozz. Én csak... elfelejtettem, hogy nem csak én vagyok neked a világon, én voltam önző. Viszont nagyon szívesen megismerném egyszer ezt a Bendit. - mosolyodik el a végére Larett halványan, Dominik pedig viszonozza és kedve lenne elsírni magát, amiért a lányban ekkora alázat van. Ő egyáltalán nem önző.

-Majd megbeszéljük. Menjünk le reggelizni. - javasolja kedves mosollyal, miközben rövid csókot nyom a lány ajkára.

Larett felszabadultan lépett ki pár perc múlva a fürdőszobából és mosolyogva ugrált oda Szoboszlaihoz, aki maga elé engedte a lépcsőnél. Zsanett mosolyogva intett nekik a folyosón és a konyhába ment, hogy megterítsen nekik. Larett féloldalasan fordult hátra a focistához.

-Tök jó, hogy ilyen jófej vagy most már. Igaza volt Fanninak, hogy csak egy kis idő kell neked. - jegyzi meg mellékesen, mire Dominik szemöldökei összeszaladnak és rettentő dühös lesz, amint felfogja a szavakat.

-Mi van?! - szólal meg élesen, ahogy lelépett ő is az utolsó lépcsőfokról. - Te beszéltél Fannival?

-Igen, de semmi baj. - motyogja Larett félénken és a konyha felé indul, ám Dominik határozotta fonja nagy kezét vékony felkarjára és húzza vissza. Tekintetével szinte ölni tudott volna, nem csoda, hogy Larett nagyon megijedt most tőle.

-Mi a picsáért kellett Fannit ebbe belerángatni? - emeli fel hangját indulatosan és az sem érdekli, hogy a lány szinte remeg a félelemtől és azt várja, hogy mikor enyhül már szorítása a karján. - Mégis mit képzeltél?!

Zsanett fülét is megütötte fia szokatlan hangneme, ezért sietősen tette le kezéből a tányérokat és megy eléjük. Zsolt csak felhúzott szemöldökkel ül a reggelije előtt és leinti Szofit, hogy ő maradjon ott vele.

-Dominik! Mi ez a hangnem?! - kérdezi erélyesen Zsanett, amint megpillantja, hogy Larett a sírás határán van. Az előbb még minden rendben volt. - Azonnal hagyd ezt abba! - utasítja rendre a focistát, aki szinte meg sem hallotta édesanyja szavait.