Only You - We Belong To Each Other

19.

- Lost in Milan, egyértelmű. Ott kezdődött az igazi történeted, és ott kezdődik a Mi történetünk is. És ha jól emlékszem, a dalodat aminek Lost in Milan a címe közösen írtuk, szóval mégegy ok.- nézett rám a lehető legaranyosabb tekintetével.

- Egyetértek. A Lost in Milan című dalomat még nem vettük fel, szeretném, ha neked is lenne benne egy részed, mivel veled írtam. - mondtam és akaratomon kívül is könnybe lábadtak a szemeim.

- Ahw életem ne sírj, ha te sírsz én is sírok, tudod jól. - mondta majd magához szorított. - Holnap bemegyek veled és felvesszük jó? - kérdezte arcomat kezei közé véve.

- Oké - mosolyogtam rá. - Éhes vagyok. - mondtam egy-két perccel később, mikor már képes voltam elnézni gyémánt szemeiből.

- Hát akkor, együnk.

- Itt van már étel a hűtőben? Vagy elmegyünk étterembe? - nevettem fel.

- Ööö, azt mindjárt meglátjuk.

- Szerintem ez nem étel. - mondtam a nyitott hűtőre nézve amiben csak ásványvíz és üdítő volt.

- Akkor, rendelünk vagy elmegyünk egy spontán romantikus ebéd-vacsora szerűségre? - nézett rám válaszra várva.

- Az étterem most jobban tetszik, de ezzel van egy baj. - néztem rá fejemet kissé jobbra döntve.

- Mi az? - érdeklődött.

- Nem tudom mit vegyek fel, tudtommal az összes ruhám még dobozokban van.

- Na ez igaz, akkor előtte elmegyünk vásárolni és meglepjük egymást az öltözékünkkel. - kacsintott rám és a telefonjáért nyúlt. - Felhívom Pault, hogy vigyen el mi környékünkön lévő Oxford st. - re aminek más a neve és sokkal jobb, de ez titok. Összeöltözünk, vagy nézzünk ki úgy, mint a papagájok? - nevetett fel.

- Szerintem öltözzünk össze, a szín legyen egyszerű, de kifinomult, mondjuk baige. - mosolyogtam rá.

- Rendben, akkor felhívom Pault és mehetünk. - puszit adott a homlokomra és odébbment míg Paulékkal beszélt, körülbelül öt perc után visszatért a dobozhalmokkal teli nappaliba. - Húsz perc múlva ideérnek, két testőr jön, Paul és valamilyen Lewis, mert neked is kell mostmár valami védelem mielőtt lerohamoznának a rajongók. Elkezdünk kipakolni pár cuccot amíg nem érnek ide az urak? - kérdezte.

- De kezdjük, ha nem kezdünk el valamit csinálni akkor sosem lesz teljesen a miénk a ház, meg nem akarok unatkozni? - mondtam egy kisebb legyintéssel.

- Hogy mi? Szóval most azt mondtad, hogy unalmas vagyok? - háborodott fel szarkasztikusan, amin képtelen voltam nem nevetni.

- Dehogy is, mindig lekötöd a figyelmemet, de ebben a helyzetben nem tudnád. - nevettem fel.

- Oh tényleg? - nézett rám értetlenkedve. - Na figyelj és tanulj Hercegnő. - ahogy kimondta utolsó szavát, nekem iramodott és csikizni kezdett, tudta, hogy hol vannak a gyenge pontjaim, hiszen a testem összes porcikáját ismerte. Addig csikizett míg végül ledöntött a kanapéra, aminek csak az egyik felén voltak dobozok és így már zöld utat nyert az egész testem felé, szóval megadtam magam és csak nevettem, mert nem tudtam abbahagyni.

- Jó, jó elég! - mondtam nevetve. - Tényleg le tudsz kötni bármikor. - mondtam.

- Ugye, hogy megmondtam! - térdelt felém diadalmasan, amire én válaszul csak megcsókoltam.

- Na, de viszont, Mr. Horan, kezdjünk el pakolni, mert tényleg soha sem leszünk készen. - mondtam nevetve.

- Rendben, ahogy óhajtja asszonyom. - mondta mosolyogva, majd kezet nyújtott, hogy felsegítsen.