A vámpírok birodalma I. Vámpírok között

20.fejezet: Visszatért

Egy évvel később

Mason szemszöge:

Ma van egy éve hogy elmentek. Amikor meghaltak a szüleim azt hittem soha többé nem érzek olyan ürességet, olyan bánatot, olyan szomorúságot és haragot mint akkor. De tévedtem. Amikor megtudtam hogy Rose és Leila elmentek teljesen kifordultam önmagamból. Azóta minden nap suli után kimentem az udvarra és tiszta erőmből ütöttem a fát, legalább egy órán át amíg véres nem lett az öklöm, majd bementem a szobámba és bekötöttem a sebes öklöm. Minden nap edzettem, semmi mást nem csináltam csak edzettem, mert nem tudtam volna mással elterelni a figyelmemet. Így telt múlt az idő amíg el nem jött a mai nap. Éppen elméleti órán ültem és azon gondolkodtam amin mindig. Hogy ha megtalálják őket vajon képesek lesznek megtörni a bűbájt amit valaki Rosera szórt? Eközben hogy ne legyen feltűnő a merengésem úgy tettem mintha jegyzetelnék, pedig igazából a bekötözött kezemmel rajzoltam, egy rózsát. Úgy rajzoltam hogy vissza adja annak a szépségét amire gondoltam. Hirtelen berohant egy fiú a terembe és elkiáltotta magát.

-White hercegnő és Hamstone visszatért! Az őrzők most vitték őket a szobájukba! - kiabálta, mire mindenki sugdolózni kezdett. 

Én egyből felpattantam a helyemről felkaptam a rajzom és rohantam. Rohantam amilyen gyorsan csak bírtam, a gondolatok pedig összevissza cikáztak a fejembe. Visszatért. Itt van. Vajon megtört a bűbáj? Az akarata ellenére hurcolták ide? Bántották? Egy nagy káosz volt a fejemben. Mire észbe kaptam már a sarkon fordultam be, de az ajtó előtt megtorpantam, majd kopogtam. Vajon mit fog gondolni ha meglát? Kinyitódott az ajtó és kilépett rajta egy lány akinek a gyönyörű mogyoróbarna szemébe nézhettem. Éreztem frissen mosott hajának illatát és azt a magabiztos jellemét amit egyszerűen imádtam. Kétség sem fért hozzá hogy Rose állt előttem. Amikor felfogta hogy ki vagyok kikerekedett szemmel végigmért, majd szólásra nyitotta a száját.

-M-Mason? Te vagy az? - kérdezte én pedig láttam ahogy nyelt egyet.

Rengeteg érzelem futott végig rajtam, így csak bólintottam és én is nyeltem egy nagyot. Aztán olyat tett amit hosszú idő után az életemben csak ő tett és most újra megtette, megölelt. Vagyis inkább a karomba vetette magát. Szorosan átölelte a derekam, éreztem hogy nem akar elengedni. De a szavak amik kibuktak belőle az még jobban ledöbbentett.

-Sajnálom, annyira sajnálom. Én nem akartam ezt én nem, nem.. - suttogta a mellkasomba.

Még jobban átöleltem és a fülébe suttogtam.

-Hiányoztál. Semmi baj, nyugodj meg már vége van. Tudom hogy nem tehetsz róla, megbűvöltek. - mintha megkönnyebbülten felsóhajtott volna.

-Dühös vagy rám, igaz? - kérdezte felnézve rám.

Nekem kikerekedtek a szemeim úgy mondtam.

-Nem, dehogy sosem tudnék rád haragudni. Csak arra vagyok mérges aki megbűvölt. Ki volt az? - amikor az utolsó mondatot kimondtam megrémült és félt, tőlem félt.

-Nem tudom. Tisztán emlékszem arra amit neked mondtam, de nem tudtam irányítani a testem. Soha nem mondtam volna neked olyasmit. - mondta majd hátralépett hogy, a szemembe tudjon nézni.

Azért csinálta hogy tudjam igazat mond, de erre nem volt szükség. Így is bármilyen bizonyíték nélkül hinnék neki. Szívem szerint visszahúznám az ölelésembe, de nem akartam neki kellemetlenséget okozni.

-Tudom, nem kell bizonyítanod semmit, nekem nem. Viszont meg fogom találni azt aki ezt az egészet okozta, ígérem. - mondtam de komolyan is gondoltam.

Rose bólintott majd lenézett a kezemre, ami nagy hiba volt.

-Veled meg mi történt? - kérdezte elcsukló hangon.

Gyorsan megfogta a kezem és közelebbről is megnézte.

-Ez semmiség, ne aggódj miattam. - majd észre vettem a tekintetét.

Tudtam hogy meg kell nyugtatnom, erre pedig eszembe jutott hogy nálam volt a rajz.

-Tessék, amiért végre visszatértél. - nyújtottam át neki a rajzot.

-Mason ez gyönyörű, imádom, köszönöm! - mondta mosolyogva és megint megölelt.

Imádtam ezt a földön túli érzést.

-Most mennem kell, ki fognak kérdezni. Szóval el kell készülnöm, de később találkozunk. - búcsúzott el tőlem.

-Oké, később. - köszöntem el én is.

Még álltam az ajtó előtt pár percig aztán mentem vissza az órámra.