A vámpírok birodalma I. Vámpírok között

15.fejezet: Vallomások

Mason szemszöge:

Eric éppen kiadta a gyakorlatot a harmadik órára, mert már rég elkezdődött a tanítás. Nekem meg még volt délutáni elfoglaltságom. Hiszen miután megszületett a döntés hogy mégsem csapnak ki, nem hagytak büntetés nélkül. Azt hogy megúsztam a kicsapást, Archernek köszönhettem. Egy igaz barát, de amikor kettesben hagyott Roseal azt hittem megfolytom. Azt mondta hogy sajnálja, de a kérdésemre nem válaszolt. Lehet hogy ő maga sem tudja miért? Nem voltam biztos benne hogy valójában mit is gondoljak róla. Ahogy elmerültem a gondolataimban észre vettem, hogy valaki a hátam mögött volt. Rá néztem a szemem sarkából, de nem törődtem vele csak folytattam tovább a gyakorlatot.

-Szia, tudnál rám szánni egy percet? - kérdezte csendesen.

-Mond. - meg sem ismertem a saját hangomat.

-A legutóbbi beszélgetésünkkor nem válaszoltam a kérdésedre. - mondta lesütött szemmel.

-Hm? - nem álltam meg mert le kellett vezetnem az indulataimat.

-Sajnálom, csak mondjuk úgy hogy amikor megláttalak, nagyon hát jó, kimondom úgy viselkedtél mint a férfi aki megpróbált bántani.. Tényleg nagyon sajnálom. - mondta elcsukló hangon.

Erre már megálltam gyorsan szembefordultam vele és láttam hogy a sírás kerülgeti.

-Én nem tudtam. - mondtam.

Azon gondolkodtam mit tehetett vele az a férfi, hogy így az emlékeiben él.

-Nem te tehetsz róla, nem ismertelek. Én azóta nagyon előítéletes vagyok minden férfivel. Én és Leila csak Archerben bíztunk mert ő nem úgy tekint ránk mint a többi férfi, de most már tudom hogy te sem. Tényleg remélem hogy egyszer meg tudsz bocsájtani. - mondta és már remegett is.

-Ki volt az? - inkább morogtam mintsem kérdeztem, amibe Rose beleborzongott.

-Már meghalt. - mondta még mindig lehajtott fejjel.

-Biztos nem volt egyszerű egy ilyet elmondani. Én is hasonlóan reagálok arra ha a szüleim haláláról kérdeznek. Autóbaleset.. hét évvel ezelőtt én is a kocsiban voltam, ők meghaltak én pedig aznap találkoztam Dainnal. Akkor ajánlotta fel nekem a lehetőséget hogy magához vesz és elmondott mindent, erről a világról. - bukott ki belőlem minden ami nyomasztott.

Mikor befejeztem Rose felnézett rám és megölelt. Tíz éves korom óta nem ölelt meg senki. Lehet hogy ezért viszonoztam olyan lassan az ölelést, de az is lehet hogy csak a döbbenettől.

-Sajnálom, az én apám meghalt mielőtt megszülettem volna. Miután anyám megszült egyszerűen lelépett hogy a világ másik végén vadászon halálhozókat, engem pedig itt hagyott. Ha nem lenne Leila akkor nem is lenne értelme az életemnek. - mondta én meg szorosabban öleltem.

-Én is sajnálom, de ilyet még egyszer ne mondj hogy nincs értelme az életednek. Nagyszerű őrző leszel. - mondtam optimistán.

-Nem érted csak azért akarok őrző lenni hogy vigyázzak Leilára. A családja fél éve meghalt szintén autóbalesetben és igen mi is bent voltunk, azt mondták kész csoda hogy túléltük. - magyarázta.

-Akkor magunk mögött hagyhatjuk a múltat és kezdhetünk tiszta lappal? - kérdezte Rose.

-Persze. - mosolyogtam rá.

A szám ezt mondta de a szívem azt hogy soha nem fogja tudni elfelejteni. Azt az érzést amikor először megláttam vagy azt az érzést amikor egymás ellen küzdöttünk, soha.

-Köszönöm, akkor barátok? - nyújtotta felém a kezét.

-Barátok. - mondtam majd kezet ráztunk és folytattuk az edzést.