A vámpírok birodalma I. Vámpírok között

17.fejezet: Miért?!

Mason szemszöge:

Csak úgy repültek egymás után a napok. Általában Archerrel az órákon párt alkottunk és úgy gyakoroltunk, később pedig Roseal edzettem. Olyan volt mintha minden álmom valóra vált volna. Egyre többet beszélgettem Archerrel, Leilával és Roseal. Végre voltak barátaim és el nem tudom mondani mennyire örülök neki hogy ők azok. A mai nap egy kicsit furcsa volt, mert egész nap nem láttam Roset. Úgy voltam vele hogy az edzésünkön találkozunk, ezért addig nem is kerestem. Amikor kipakoltam a szokásos segédeszközöket Rose még mindig nem volt sehol, ekkor már kezdtem aggódni. Na jó, kit akarok átverni? Rohadtul aggódtam érte. Épp azon hezitáltam hogy előbb Leilánál keressem vagy rohanjam körbe az egész akadémiát, amikor végre megérkezett. Az arca gondterhelt volt és sápadt, ahogy közeledett felé rohantam.

-Hé, mi a baj? Jól vagy? - kérdeztem gyorsan és már meg akartam állítani, mert féltem hogy elájul.

-Semmi gond, kezdhetjük az edzést? - a hangja rekedt volt és fáradt.

-Nem lesz itt semmilyen edzés. Most szépen elmegyünk a gyengélkedőre. - mondtam ellenvetést nem tűrve.

-Nem, semmi baj, csak kicsit fáradt vagyok. - próbált megnyugtató hangon beszélni, de ilyen helyzetekben mindig hajthatatlan voltam.

-Akkor mond meg miért vagy ilyen állapotban. Egész nap nem láttalak, aggódtam érted. - mondtam felháborodva.

-Sajnálom hogy aggódtál, de tényleg minden rendben csak Leilával gyakoroltunk. - adta meg a választ ami nekem nem tetszett.

-Pontosan mit takar a gyakorlás? - kérdeztem fürkésző szemekkel.

-Nem mintha közöd lenne hozzá, de megpróbáltuk kideríteni hogy melyik elemhez van tehetsége. - mondta undorral?!

Mi az istent csinálhattak?

-Na jó, ha ez egy vicc rohadt gyorsan fejezd be. - mondtam és reménykedtem benne hogy tényleg az, de nem, ez a rideg valóság.

-Nincs ebben semmi vicc, csak azért jöttem hogy edzek egy kicsit, de azt hiszem erre most nincs lehetőségem. - mondta.

Én pedig lefagytam, nem értettem semmit. Tegnap még minden rendben volt, de most? Aztán eszembe jutott valami.

-Rose, mikor találkoztunk először? - kérdeztem mert azt feltételeztem hogy megbűvölték.

-Elegem van belőled, bárcsak ne is találkoztunk volna! - kiabálta.

Erre a mondatra nem is tudom mi volt az első reakcióm. Döbbenet, meglepettség, düh, harag, fájdalom vagy a felfoghatatlanság.

-Nem is értem miért álltam veled szóba, mostantól hagyj békén! - kiáltott ismét majd el akart menni, de elkaptam a csuklóját és magamhoz húztam hogy szorosan megöleljem.

-Rose, figyelj rám valaki megbűvölt. Kivel találkoztál utoljára? Mond el, elintézem és visszahozlak, csak kérlek mond el. Csak egy nevet Rose, kérlek. - miközben mondtam a mondatot ő folyamatosan próbált szabadulni az ölelésemből.

A mondatom végére sikerült ellöknie magától és a képembe vágta.

-Te nem vagy normális! Ne érj hozzám, GYŰLÖLLEK! - ordította és elviharzott.

Miközben távolodott tőlem éreztem ahogy a szívem darabokra törik.