A vámpírok birodalma I. Vámpírok között

21.fejezet: Egy sötét alak

Leila szemszöge:

Pontosan nem emlékszem hogy mi történt, csaj annyira hogy Rose azt mondta itt nem biztonságos és elkezdett pakolni. Nem tudtam hogy miről beszél. Mivel az utóbbi időben folyton Masonnel töltötte a "büntetését" megkérdeztem hogy Mason tud-e róla és azt mondta tőle tudja hogy veszélyes itt maradni. Feltétel nélkül bíztam Roseban, ő pedig noha még nincs közöttük több csak barátság, Masonben bízott meg feltétlenül. Úgyhogy összepakoltunk és leléptünk az emberek világába. Telt múlt az idő. Mi menekültünk, de nem tudtunk tovább rejtőzködni egy évnél, mert az őrzők ránk találtak és visszahoztak az akadémiára. Bevezettek minket a szobánkba ahol Rose többször is bocsánatot kért, mert valaki megbűvölte és kényszerítette hogy azt tegye és mondja amit az illető akart. Rose nagyon szégyellte magát pedig nem tehetett róla. A gondolataimból egy kopogásra figyeltem fel, azt gondoltam az őrzők hogy még több kérdést tegyenek fel. Valamiért nem akarták elhinni hogy Roset valaki megbűvölte. De nem őrzők voltak hanem egy személy akinek Rose most mindennél jobban örült. Én pedig annak örültem hogy Mason ilyen megértő vele, azok után amit Rose megbűvölve mondott neki. Beszélgettek egy kicsit aztán elköszöntek egymástól, majd Rose egy papírdarabot szorongatott a kezében, amit feltételeztem Masontől kapott. Bevallom egy kicsit féltékeny voltam Rosera. Neki ott volt Mason, de nem mondják meg egymásnak hogyan éreznek a másik iránt. Nekem viszont nem volt semmilyen kapcsolatom miután szakítottam Jacobbal. Ezekkel a gondolatokkal feküdtem le aznap este amikor visszatértünk. Másnap reggel azt mondta az igazgatónő hogy a megszokott módon folytatjuk ott ahol abbahagytuk. Számomra ez nem volt olyan könnyű hiszen amikor utoljára voltam az akadémián akkor népszerű voltam és nagyon sok "barátom" volt. Viszont most nem akartam szembe kerülni velük, rettegtem hogy újra a szemükbe kell néznem. Úgy döntöttem mielőtt elmegyek az órámra felmegyek a könyvtárba, ami az úgy nevezett rejtekhelyem volt. Az a hely ahol senki nem keresett soha, csak Rose tudta hogy ez az én helyem. Miközben felértem a lépcsőn és leraktam a táskám hirtelen padlócsikorgást hallottam ami nem az én lábam alól jött. Megfordultam és láttam egy fiút vagyis nem teljesen láttam mert a fél feje az árnyékban volt, de ha jól ítéltem meg velem egykorú lehetett. Korom fekete haja a zöld szemébe hullott és teljesen feketébe volt öltözve.

-Nocsak, csak nem Leila Whitehoz van szerencsém? Ezt a meglepetést. Mit keresel itt? - a gúnyolódós hangneméről komolyra váltott az utolsó mondatnál.

Most már teljesen szembe fordult velem, mire felismertem elfogott a rettegés. Ő Maxon Cross, az öt főnemesi család egyikéből való. Hogy miért félek? Mert köztudott hogy az ő szülei önszántukból lettek halálhozók. Ezért mindenki attól fél hogy ő is az lesz. A Roseal eltöltött egy év az emberek világában egy kicsit megváltoztatott, talán ezért voltam ilyen bátor.

-Ezt én is kérdezhetném tőled. - igyekeztem nyugodt hangon beszélni de a remegő testem elárult.

-Nos, hercegnő ez a búvóhelyem az olyan feltűnő, nagyképű és önmagától elragadtatott nemesektől mint te. - mondta és közeledett felém én meg hátráltam.

-Tévedsz, én nem vagyok olyan. - mondtam komoran mert úgy is gondoltam.

-Igaz ami igaz, a kis kiruccanásod igen érdekessé tesz téged, ez tény. - mondta egy ravasz mosollyal a szája sarkában.

-Nem kiruccanás volt, de minek is beszélgetek veled? Mennem kell órára. - ezzel felkaptam a táskám és indultam volna ki, de elállta az ajtót.

-Engedj, had menjek a dolgomra. - mondtam miközben a szívem a torkomban dobogott.

-Ugyan az az órarendünk, úgyhogy van még öt percünk beszélgetni. - mondta és csak mosolygott.

Hirtelen felpillantottam az arcára és eszembe jutott hogy mit is akart Jacob. Akkor ő? Hátráltam két lépést és ha ez lehetséges még jobban remegtem, ezt pedig észrevette mert felém lépett.

-Ha csak egy újjal is hozzám érsz azt nagyon megbánod. - fenyegetőztem mert nem jutott jobb az eszembe.

Megállt majd kikerekedett szemekkel nézett rám.

-Csak beszélgetni szerettem volna. - mondta és felemelt kézzel hátrált.

-Bocsánat ha megijesztettelek. - ettől a mondattól meg nekem kerekedett ki a szemem.

Maxon Cross tényleg bocsánatot kért tőlem?

-Nem, csak rossz emlék. - mondtam lesütött szemekkel.

-Nekem az egész életem egy rossz emlék, nem is értem miért élek még mindig. - suttogta maga elé. Nekem meg fogalmam sincs miért de megszólaltam.

-Ne mondj ilyet, az élet ajándék amit ki kell használni és élvezni. - mondtam neki mire rám nézett nekem pedig elakadt a lélegzetem attól a zöld szempártól.

-Neked minden bizonnyal az. Nem rólad hiszik azt hogy bármikor átváltozhatsz. - mondta és lehajtotta a fejét.

-Nem, de már nem tekintenek úgy rám ahogy egy évvel ezelőtt, ennek pedig örülök. - beszélgetésünket a csengő szakította félbe.

-Jajj, elkések. - mondtam majd rohantam volna ki az ajtón de Maxon elkapta a karom én meg riadtan fordultam felé.

-Kérlek, találkozhatnánk itt? Tanítás után? - kérdezte szinte kedvesen.

Nem értettem mit akar, de mivel késésben voltam és konkrétan a markában beleegyeztem.

-Rendben, de most mennem kell órára. - mondtam sietve, mire elmosolyodott és közelebb hajolt hozzám.

-Nekem is órára kell mennem, később találkozunk. - mondta majd, kezet csókolt?!

És el is tűnt. Gyorsan a karomhoz nyúltam de meglepetésemre nem fájt, csak bizsergett. Nem törődtem azzal ami történt, majd ráérek suli után aggódni.