Egy Lány Története

33.

Még mindig nem tudom hol vagyok, de ismerős illat csapta meg az orrom. Ismerős zajokat hallottam a fülemben, és ismerős fényeket láttam a szememben. Majd nagy nehezen kinyitottam a szemem és egy plafont láttam meg legelőször. Abban a pillanatban, mikor az agyam felfogta hol vagyok, ami igazából fél perc se volt, könnyeket éreztem az arcomon. Keservesen sírni kezdtem, de úgy mint még soha. Még mindig a plafont bámultam, miközben egy ismerős illat átölelt. Emiatt még jobban sírni kezdtem és lassan már a rengeteg könnytől nem láttam a szememben.

- Zsófi- mondta egy random ember. Ránéztem, láttam a fehér köpenyét, a névjegykártyáját.

- Azt hittem elveszítettünk- mondta egy ismerős hang a másik oldalamon.

- Sziasztok, képzeljétek, fél év után felébredt, Zsófi, itt van és nem adta fel a harcot, nézzétek- mondta anyám és a kamerát az arcomba tolta. Semmit nem értettem, az agyam azt felfogta, hogy egy kórházban vagyok, éreztem a gyógyszer szagokat és hallottam a sok nyüzsgést.

- Mi történt? - dadogtam, mikor végre sikerült abbahagynom a sírást.

- Megműtöttünk és az altatásnál komplikációk léptek fel, ezért kómába estél. Kereken fél évre- mondta az orvos.

- Hol van Bella és Gergő? - kérdeztem.

- Kik szívem? - kérdezte apám.

- Bella, a legjobb barátnőm és Gergő a barátom- mondtam és újra könnyek lepték el a szemeim.

- Nem ismerek ilyen embereket drágám- mondta apám.

- Nagy valószínűséggel, álmodtál- mondta a doki.

- Mi? Az lehetetlen, minden olyan valóságos volt- mondtam sírva- a suli, a barátok, az események és minden, amit átéltem, a sok kirándulás és- csuklott el a hangom a sírástól.

- Néha, az álmok nagyon valóságosak, és csak akkor jövünk rá, hogy álmodunk, mikor felébredünk- mondta a doki. Sírva dőltem hátra az ágyban és a térdeimet óvatosan felhúzva kezdtem újra neki a sírásnak. Az élet, amire azt hittem nem álom, valóban álom volt. Sose ismertem meg Bellát, Sose jöttem össze Gergővel, sose léptem be a Szivárvány Gimnáziumba és sose hagytam el a kórházat. Sose voltam kosármeccsen és sose ismertem meg a mostoha tesóimat, sose váltak el a szüleim. Minden, ami a legjobb dolog volt, kiderült, hogy meg sem történt, csak elképzeltem. A kezemben láttam az infúziót, a hasamon a sok tapaszt és a mellkasomon a sok csúnya tű szúrás nyomát és a rengeteg tapaszt.

- De, hogy jó hírt is mondjunk, ha minden jól megy 3 hónap múlva hazamehetsz és meghúzhatod a harangot- próbált feldobni az orvos.

- Hát ez fantasztikus, meggyógyulok, de az élet, amire azt hittem igaz egy hatalmas hazugság volt- mondtam sírva.

- De meggyógyulsz, több ezer ember lenne most a helyedben, arra várnak, hogy hátha túlélők lesznek, neked meg csak 1 kemo-d van hátra- lelkesített a doki.

- Utána se élhetek teljes életet- mondtam.

- De egyetemre mehetsz majd, remélhetőleg hosszú hajjal- mondta a doki. Az arcomat a két lábam közé temettem.

- Most magadra hagylak, szólj ha bármi kell- felelte.

- Jó- mondtam. A szüleim, mint minden este elmentek haza, mert anyám sose volt hajlandó bent aludni a kórházban, neki az túl mocskos hely, megszokta a kényelmes francia ágyat. Egész éjszaka nem aludtam, igyekeztem felfogni, hogy minden, amit eddig átéltem egy álom volt. Másnap reggel ismét bejött az orvosom és kérdezte hogy vagyok.