Egy Lány Története

Június 12 Péntek

14 kemény év. 14 év a kórházban, és 14 év kemoterápia, 32 műtét és 5113 infúzió. Konkrétan a kórházban élek, mindenem itt van és még otthonosan is be van rendezve. Egyszer kétszer kapok egy szobatársat kis időre, de ennyi. Ennek most vége. Az összes szenvedésnek vége. Ez olyan lehetetlennek tűnik. Félek, megint álmodok. Nem akarok megint álmodni, mert a múltkori után is egy hétig sírtam. Olyan valóságosnak tűnt az egész, mintha a saját életem lett volna, az én tökéletes életem. Nos, igen, az élet más. Az élet a legvalóságosabb dolog, amit egy ember átélhet. Minden pofonától, csak erősebb leszel, kivéve, amikor nem. Dönthetsz úgy, hogy feladod, de akkor azt mondják túl gyenge vagy és idióta. Pedig nem, te csak elfáradtál és egyszerűen nem akarsz több pofont kapni. Ha valaki meghal fiatalon, nem azért van, mert mentálisan nem okés, hanem azért van, mert az az ember túl sok pofont kapott és nem tud felállni. Képtelen rá, hogy felálljon. Most is épp azon gondolkodom, milyen ruhát vegyek fel. Rózsaszínt nem akarok, mert olyan ruhába tudtam meg, hogy rákos vagyok, vagyis a szüleim, hisz én csak 2 éves voltam. Zöld ruhát se vennék fel, mert az a zöld pólómra emlékeztet az első kemo-m napján. Fehér se jó, mert az a feladás színe, se a fekete, ami a gyász színe. Gondolkodtam a piroson, de az meg a vérre emlékeztet. Maradt a lila. Az egyetlen olyan szín, amihez nincs emlékem. A sárga se jó, mert olyan volt a kemo székem. Kék volt a takaró, amit szerencse takarónak hívtam műtétek előtt. A lila szín a virágokra emlékeztet. Ami olyan színes és vidám. Mivel ez egy vidám pillanat elvileg, így a lila jó szín lehet. Apa szereti a lilát, szerinte jól áll nekem. Nézegettem ötleteket és a legegyszerűbb ruhát kiválasztottam. Ez valamiért nagy felhajtás, meg húzhatsz egy harangot. Hálásnak kéne lennem, de közben annyira félek. Megszoktam, hogy szinte minden nap 10-kor kemo-ra megyek, majd ebédelek valamit. Azután alszok, mert fáradt leszek, majd felkelek és sétálok egyet a kórházban. Ez volt minden nap a rutinom, de ennek vége és ez ijesztő. Mikor valaminek hirtelen vége, ami az egész életedet meghatározta. Az ágyamon ülve gondolkoztam el azon, hogy talán most vagyok utoljára itt. Utoljára látom a szobát a hibáival és szépségével együtt. Emlékszem mennyire utáltam, hogy a mosdó a szoba másik felében van és mindig kemo- után el kellett oda sétálnom. Annyira fáradt voltam, de mégis erőltették és elájultam. Az infúziós kezemre estem és hát elég ronda nyomot hagyott. 2 hétig be volt kötve, mert a tű beljebb szúródott és átszakította az egyik vénám. Csak egy műtét volt igazából. Ma már nem is látszik. A hajam az itteni ágyban hullott ki. Most meg a vállamig ér. A barna hajam, amit akkor azt hittem örökké elveszítek, most a vállamig ér. Bárcsak visszamehetnék a kisebb énemhez és megmutatnám neki, hogy semmit nem vesztett el. Ugyanúgy van haja, szempillája, szemöldöke, csak a mellkasa szét van szurkálva és a keze is. Elmondani neki, hogy a belsőjét sose változtassa meg, ne hagyja, hogy ez a rengeteg negatív dolog szétszakítsa. Apa mindig azt mondta, látta bennem az élni akarást, a csillogó szemeimben. Szerintem ez is tartotta bennem a lelket. Na meg az, hogyha felépülök, apa elvisz egy koncertre. Mindig is el akartam menni egy Coldplay koncertre. Olyan nagy hangulata van, főleg most, hogy világító karpereccel ugrálnak az emberek. A kezemben fogtam a telefonom, amin az állt, hogy csomagom érkezett. Fel is hozták. A lila ruha volt benne. Apa ismer, tudja, hogy melyik színt választanám. Kibontottam, egy egyszerű halványlila ruha jelent meg előttem, aminek csak 2 pántja volt. Magyarán a fél mellkasom és a hátam kint van. Most már nem bánom, tavaly még nem vettem volna fel, de most nem szégyellem a rákot, mert legyőztem. Felpróbáltam és nagyon tetszett magamon. Vékonynak nézek ki. Szinte csont és bőr, bár híztam az utóbbi 2 hónapban 7 kilót, ami valljuk be nem rossz, de így is messze még a vége. Éppen a ruhát nézegettem, mikor apukám nyitott be.

- Mesésen áll- mosolygott rám.

- Köszi, én is úgy érzem- mondtam.

- A hajadat engedd ki, én úgy jobban szeretlek- mondta.