Utam során...

23. (Gondolatok)

Sodul : Mondd, ki vagy? Itt vagy még?

:Rurik vagyok! Emlékezz!

Rurik: Valami átvette a hatalmat, ez már félelmetes, nem gondolod?

Sodul : Érzem, de ez már nem én vagyok, régóta nem én vagyok. El akar menni. Nehezen, de elengedem. Sose látom már. Csak ritkán, mikor halovány szememmel egy pocsojába tekintek, majd emlékezem. Bennem volt és van, részemmé vált.

Rurik: Itt, a dombon milyen érzés újra ülni? Fák már nincsenek, és a szarvasok és elmentek, de mi itt vagyunk, meg néhány anyátlan virág.

Sodul:  Látom ahogy tűnik el a köd, és ez tényleg! Ez tényleg az a domb, ahol Nyikita ült valaha. Fáj a lelkemnek ez a világ, néhány év alatt megbánt, a végén meg már én! Én marcangolom saját magamat. Jó itt ülni. De így jobban belegondolva, te se létezel. Halott vagy! Egy halott farkas vagy Rurik! Nem élsz igazán.

Sodul: Én se élek már, csak létezem. Otthontalanul, megfosztva a zöld erdőtől, helyette van ismeretlen barát.
Mí meglepő, egyedül ülök a dombon, megint itt hagytál. Én is itt hagyhatnám magam. Még visszatart a gondolat, meg az emlékek, rengeteg összeszorult torok, meg a remegő mancs, ami megégett a nap során.
Miért vagyok egyedül, miért nincs itt Shadow? Ama, te merre barangolsz?
Hmmm... ezek olyasmi relytett, őszinte gondolatok. Nem hallok, nem is érzek igazán. Az elveszettek várnak rám, kik sose éltek igazán. Itt hagyom magam, és magam feje után megyek, inkább menekülök a boldogság felé. Talán elájultam, azért nem emlékszem hogy kerültem ide. Ide haza, ahol senki nem vár.