Utam során...

7. Hangok

Sodul szemszöge:

Mikor egyhelyben állsz és vársz a csodára. A fekete árnyak éppen átnyúlnak a hátadon majd köszönés nélkül ott hagynak,te pedig csak hideg didergő érzést érzel vagy a vér sós ízét a szádba amely oly megnyugtató.

Nem találtuk meg az elveszett csapatot. Az önbizalmunk a fellegekben járt, hogy egyszer kijutunk innen. Mint egy rossz hullámvasút, aminek akkor lesz vége ha kiugrassz belőle.

Valami ijesmit éreztünk ott este a sötétben, eltévedve az erdőben.

Leraktam fejem a földre, gondolván ha elalszok hátha nem érzem azt a szüntelen fájdalmat a lábamba. De nem nagyon tudtam aludni. Persze azok a csodálatos illatok is rásegítettek erre.

Vissza gondoltam a történtekre....

Nyikita egy hosszú útra indult, ahonnan nem tér vissza. Shadowot és Nastiát lassan 2 éve nem láttam. Én meg lehet most élem utolsó napjaimat. De Amától kedves volt hogy itt maradt velem, ha ő nem lenne lehet már idáig sem birtam volna. Én is ott feküdnék a földön mozdulatlanul és néznék a semmibe.

Ezek a gondolatok kavarogtak fejemben virradatig. Mikor láttam hogy az ég feketéből szürkévévál, egy olyasmi erőt kaptam hogy igen is mennyünk tovább!

Mentem volna, de lábam nemet mondott. Próbálkoztam felállni de mindig visszaestem. Aztán végre sikerült 3 lábon megállni. A a hátsó bal lábam feladta a szolgálatot, de helyette feketéből vörös árnyalatba változott. Próbáltam bicegve járni, néhány perc múlva már sikerült is.

Felkeltettem Amát és tovább indultunk.

Nem mentünk sokat, mikor egy fura hangra lettünk figyelmesek amit még sose hallottunk.