Utállak (Gojo x Oc) {Befejezett}

Fura látomások

Három nappal később visszasírtuk ezeket az őrült, de egészen nyugis napokat. Ki sem láttunk a harcokból. Annyi átok kezdett felbukkani, hogy Yaga-sensei folyton vitt minket.

Most is éppen egy háztetőn rohanok az előlem menekülő átok után. A többieket már rég lehagytuk. Majdnem háromszázzal futottam, de így is pár lépéssel lemaradtam a lénytől. Fura mód nem támadott meg csak futott amióta meglátott.

Megunva a fogócskát elrugaszkodtam mikor éppen készült átugrani egy másik házra. Fölülről rávetettem magamat. Noha sikerült utolérnem, mutatványomnak az lett az eredménye, hogy egy sikátorba zuhantunk. Szerencsémre tompított az alattam lévő szörnyeteg. Nem volt egy nagy darab, de most pont megfelelt légzsáknak. Kiterült a földön. Valószínűleg az eséstől mozdulni sem tudott. A legyezőmet beleszúrtam a mellkasába. Mikor ezt megtettem hirtelen egy fényvillanás vakított el.

Egy kisfiút láttam magam előtt aki a kutyájával játszott. Körülötte csak fehérség volt. Hangosan nevetett aztán rám nézett. Az arca olyan volt mint azé az átoké akit az előbb megöltem. Sötét szemgolyók nélküli szemgödrei és aránytalanul hosszú kezei voltak. Egy hangos, fájdalmas visítás hangzott és éles fájdalmat éreztem a hasamban. Vissza kerültem a sikátorba. Az átok alattam utolsó erejével még bal oldalt hason szúrt. Egy kevés vért felköhögtem. A lény eltűnt alólam így a karma sem volt már bennem.

A kezemmel leszorítottam a sebet. Az újjaim között éreztem a lassú vér folyását. Fel akartam állni, de nem volt erőm. Túlzottan fájt. Elkezdtem szédülni. Úgy éreztem az egész világ forog körülöttem. Hevesen kapkodtam a levegőt. A kisfiú lebegett a szemem előtt. Lehet, hogy az átok emléke volt? Nem! Az átkok nem emberekből lesznek! Ez lehetetlen!

Megpróbáltam felállni, de csak féltérdig jutottam. A szédülés egyre súlyosabb volt. Mit csinálhatott velem? Méreg? Ez az! Ahogy megszúrt megmérgezett és ezért láttam azt a gyereket. Most mit csináljak? A többiek nem tudják, hogy itt vagyok.

Egy magamnál tartott kis késsel levágtam a ruhám egyik ujját és leszorítottam vele a sebem. Az esti félhomályban amit csak egy kicsit messzebb lévő utcai lámpa világított meg nem volt olyan egyszerű. Még egy ideig lihegtem aztán összeszedtem magam és elindultam. Csak pár lépést tettem amikor az egyik ablakon kiugrott valaki. Pontosan oda érkezett ahol eddig ültem. Gondolom el akart futni, de mikor meglátott megtorpant.

Egy átok volt az. Két lábon állt és négy szeme volt. A nyelve ki volt nyújtva és a földön lógott. Olyan hosszú volt, hogy engem kétszer körbe lehetett volna tekerni. Vörös szemeivel az enyémbe nézett.

A fájdalommal nem törődve azonnal kinyitottam a fegyverem és harcállásba álltam. Az átok ránézett a sebemre aztán felkacagott. Mármint amennyire egy ilyen alacsony átok tud nevetni.

Összeszorítottam a fogam és neki futottam. Olyan gyors voltam, hogy nem reagált elég gyorsan így képentöröltem az öklömmel. Arrébb tántorodott, de megfogta a nyelvével a bokámat. Elrántott és a falnak csapott. Egy adag vért felköhögtem és hallottam ahogy a bordáim reccsentek. El akartam rugaszkodni, de egy áramütést éreztem a lábamból kiindulva ami végig süvített a testemen.

Pár pillanatig tartott csupán, de így is rettenetes volt. Lecsúsztam a földre. A fejem zsongott a méreg miatt és az áramnak köszönhetően zsibbadt és fájt mindenem. Nem veszíthetek! Gyerünk Keiko! Kapd össze magad!

Megint el akart rántani, de minden maradék erőmet összeszedtem és lecsaptam a szervet. Feltápászkodtam. Egy kicsit billegtem, de aztán megtartottam magamat. Az átok csak viszongott és próbálta visszanöveszteni a fegyverét.