Utállak (Gojo x Oc) {Befejezett}

Csók

A kopasz nyöszörgött egyet utolsó leheletével aztán meghalt alattam. A még meleg szívét undorodva hajítottam arrébb. Éreztem, hogy a repedések lassan eltűnnek. Feláltam, de alig tettem meg egy lépést megszédültem. Két erős kar fogott meg és egy mellkasnak ütközött az arcom. A kellemes tavasz illata álltalában nyugtatóan hatott, de most semmit sem segített. Éreztem ahogy az adrenalin hatása eltűnik a testemből és egyre jobban kezdtek fájni a sebeim. Emellett az ez emlékek is utat törtek maguknak.

- Nem azért, de legalább azt megvárhattad volna, hogy elmondja mi közöm nekem ehhez - mondta az engem tartó lézerszem. Az egyik kezemmel belemarkoltam a ruhájába. A torkomban lévő gombóc miatt alig tudtam beszélni.

- Me... mert... túlz...ottan fájtak az emlékek! Eszembe jutott papa - válaszoltam a könnyeimet nyeldesve. Ő volt kiskoromban a legjobb barátom. Az iskolában mindig furának tartottak és féltek tőlem a kinézetem miatt. Anyáék pedig sokat dolgoztak ezért mindig ő vigyázott rám. Tőle tanultam főzni. Vele néztem animét. Még cipőt kötni is ő tanított meg.

- Keiko! Menjetek haza. El kell látni a sebeiteket! - lépett mellénk apa. Finoman simogatni kezdte a hátamat. Nem reagáltam semmit csak szorosan az albínóhoz bújva zokogtam.

- Máris haza viszem! - szólalt meg a jelenlegi támasztékom. Aztán menyasszony pózba felkapott. Emiatt elvált az arcom a mellkasától. Nem láttam semmit a könnyfátyol miatt. Csak annyit éreztem, hogy a homlokát az enyémhez érinti egy pár másodpercre. Egy nagyon halvány mosoly végig szaladt az arcomon. Én is szeretlek ne aggódj!

Amint elvette én a nyakába borultam Ő pedig felrepülve elindult velem a házunk irányába. Alig telt el pár perc és már éreztem is, hogy ereszkedünk. Egy kicsit sikerült megnyugodnom egyenlőre. A könnyeim folyása abba maradt.

- Keiko! Mi történt veled? Ugye a többiek jól vannak? - rohant elénk anya amint földet értünk. A gombóc a torkomban még nem tűnt el valamint a sebeim miatt fájt minden mozdulat.

- Nyertünk. Csak szokásosan Keiko-chan húzta a legrövidebbet. A kékhaj egyik pillangója megégette a nyakát. Valamint kiderült pár dolog - mondta az albínó miközben besétált velem a házba. Óvatosan letett a kanapére. Ieri azonnal arrébb tessékelte és neki látott a nyakam gyógyításához.

Éreztem, hogy egyszer eltűnik a fájdalom aztán pedig vissza tér. A bőröm össze-vissza húzódott. Szorosan összezártam a fogaimat és egy párnába markoltam. A szemem be volt hunyva így nem láttam mi történik, de hallottam, hogy a vaksi elkezdi anyának magyarázni a történteket.

Egyszer csak megszűnt a fájdalom a nyakamban. Ennek ellenére még mindig éreztem, hogy húzódik a bőröm vagyis valószínűleg nem sikerült teljesen meggyógyítania.

- Mekkora seb marad? - kérdeztem lassan felülve. Aprólat pislogtam, hogy a szemem újra hozzászokjon a fényhez.

- Egy úgy három centis sáv. A nyakad felétől egy kicsit az arc éled felett. Sajnálom. Nem tudtam többet tenni - mondta lehajtott fejjel mire megveregettem a vállát. Felnézett rám én pedig el mosolyodtam.

- Sokkal nagyobb és rosszabb lett volna ha nem segítesz. Köszönöm - felcsillantak a szemei és ő is elmosolyodott. Aztán átért a többi apróbb sebem ellátására. Sóhajtva egyet anya felé fordultam aki a lisztes mellett állt a kanapé mögött.

- Mit nem mondtatok el nekem Cho-papa halánál? - kérdeztem mire vett egy mély levegőt aztán liláival a szemembe nézett.