Leave || Billy Hargrove ff. || SZÜNETEL

I.

- Rose! - dörömbölt a középkorú nő az ajtón. - Ha ma is elkésel, két hét szobafogságot kapsz! - hangja határozottan töltötte be a házat, de a lánya csak egy fáradt "Megyek már!" mondattal zárta le anyja fenyegetését.

Rose kómásan ült fel puha ágyán, próbált valahogy életet erőltetni magába, hogy legalább a szemeit nyitva tudja tartani.
Utolsó évében járt, főiskola előtt. Hajnalba húzódóan tanult, mivel az iskola mellett próbálta szociális életét is fenttartani, ami valljuk be, nem a legegyszerűbb művelet.

Fél óra elteltével sikerült lebaktatnia az emeltről, iskola táskájával a kezében. Sötétzöld, V nyakú blúzt vett fel fekete szoknyával, mely kiemeli vékony derekát, formás lábait. A zöld pedig illik vörös hajához, emiatt is imádta annyira ezt a színt.

- Na végre! Egyél gyorsan valamit, és induljatok máris. Nem szeretném, ha Tom miattad késne el. - pillantott anyjuk a fiúra, aki egy képregényt olvasgatva tömi magába a palacsintát.

Rose szó nélkül helyet foglalt az asztalnál, magához véve egy palacsintát, amit jóízűen evett.

- Anya, mehetek akkor a pénteki Halloween buliba? Chrissy jönne velem, és persze Jason. Tudod, ők nem mennek sehová egymás nélkül. - hozta fel a kellemetlen témát, hiszen hiába tudta hetek óta, hogy mennie kell, nem mert szólni otthon róla.

- Lányom, mit beszéltünk meg? - apja letette a kezében tartott napilapot, és lánya tekintetét keresve könyökölt az asztalra. - Egész nyáron volt lehetőséged szórakozni és pihenni. Főiskolára kell készülnöd, nem hagyhatom, hogy a suhanc iskolás társaid elcsavarják a fejed! - hangja egyre szigorúbbá vált.

- Fred... - próbálta volna csitítani férjét, de ő nem engedett. Asztalra csapva hallgattatta el, erre nemhogy Rose, még Tom is összerezzent. Nem is olvasta már a képregényt, csak nem mert szembe nézni apjával.

- Az öcséd is emiatt nem veled fog menni, mint az eddigi években. - fújtatott egy nagyot, kiengedve a bent tartott levegőt. - Ezt a beszélgetést utoljára folytattuk le, ne legyen többször példa rá. Kezdem már unni. - És mintha mi sem történt volna, belekortyolt a frissen gőzölgő kávéjába.

A lány szó nélkül állt fel az asztaltól, testvére követte őt.

- Köszönöm a reggelit! - adott egy puszit édesanyja orcájára, de apját köszönésre se méltatva hagyta ott az étkezőben. Csak arra várt, hogy végre kilépjen ebből a háznak nevezett börtönből.

Az iskola felé haladva, sem Thomas, sem pedig nővére nem szólalt meg.

- Én Willel megyek majd csokit gyűjteni, de az nem olyan lesz, mint veled... - szólalt meg csendesen a fiú, miközben egy kavicsot rugdalt maga előtt. A lány halványan elmosolyodva karolta át vállait vigasztalás képpen.

- Apáék ezt tudják, hogy velük fogsz elmenni? - sandít öccsére, ugyanis a szüleik abba a csoportba tartoztak a városban, akik nehezteltek a Byers családra. Úgy hitték, hogy az egész színjáték, a halála csak a figyelemfelkeltés célja volt. Thomas és Rose viszont más világban éltek fejben. Ha nem is Byersék oldalán álltak, próbáltak semlegesek maradni, főleg Rose. Ő szeret a saját dolgával foglalkozni, minden mást kizárva.

- Nem, de ne is mond el nekik kérlek.

- Úgy ismersz, Thomas Rewell?! - nevetett fel a vörös hajú. - Jelmezed?

- Frankeinstein! - kiált fel a kérdésre és imitálni probálta a híres karaktert. Rose jóízűen kezdett kacagni.

- Tökéletes leszel! - borzolta össze a fiú barna haját.