Leave || Billy Hargrove ff. || SZÜNETEL

XIV.

- Steve, te mit keresel itt? - Rose lábai cöveket vertek szobájának küszöbén. Steve a lány ágyán ült, térdeire támaszkodva.

- Thomas hívott, hogy elmentél a Hargrove gyerekkel. - hangja feszült, ideges és rémülettel teli. Haja mint mindig, tökéletesen állt még így a késői órákban is.

- Nem hívtad a rendőröket, ugye?! - pánikolt be a lány és becsapta maga mögött az ajtót, idegesen kezdett fel alá járkálni.

- Kellett volna, Rose? - lépett közelebb exéhez. - Miért mentél el vele ezek után?

- Ne aggódj, megállapodtunk. Vissza vonja azt, amit a suliban művelt. Ezek után kerüljük egymást.

- És mit kért cserébe? - Steve nem volt hülye. Egy alku nem csak egy félből áll. Próbálta leolvasni Rose arcáról a választ, de a rengeteg érzelmi hullámon kívül nem látott mást.

- Nem mondhatom el, Steve... - suttogta a lány maga elé nézve. - Ne haragudj, hogy ide rángattunk ilyenkor. Menj haza nyugodtan.

- Hé, nem kényszerből vagyok itt. - fogta meg a lány kezét. - Bármi van, tudod jól, hogy számíthatsz rám és itt leszek.

Rose ideges volt a történtek miatt. Még mindig alig fogta fel, hogy mit műveltek Billyvel. Ezt a dühöt pedig tudata nélkül, de ki akarta adni magából. Máshogy fogalmazva, valakin kellett levezetnie.

- És az utóbbi egy év?! - nézett fel Steve mélybarna szemeibe és elkapta kezét a fiúéból. - Hol voltál akkor? Ja, tényleg! Nancy karjaiban. Most persze egyből megjelensz, mikor te maradtál magadra. És mikor te hagytál egyedül?! Az, hogy most ítt vagy mellettem, nem feledteti el velem, hogy mit is tettél! Sose fogom elfelejteni, Steve. - szemei megteltek könnyel a végére. - Végre átérzed, hogy milyen az, amikor nem kellesz senkinek! - meglehet, hogy túl messzire ment. De ez a pár nap megterhelő volt a számára, és sajnos ő volt a legközelebb, akin levezethette indulatait.
Steve először szóhoz sem jutott. Nagy szemekkel bámult a feldúlt lányra. Hazudna, ha azt állítaná, hogy nem bántották meg a szavak.

- Ne mondj ilyeneket. - nyúlt újra keze után. - Fáradt vagy, össze vissza beszélsz.

- Nem, Steve! - emelte fel hangját vele szemben. - Menj el, menj haza! - első könnycsepp is utat talált.

- Sajnálom azt, ami történt. De most itt vagyok, és csak ez számít szerintem. - lassan ölelte magához a lányt és vörös hajára simított, csitítgatva őt. - Történt valami, ami miatt ennyire kiborultál? - Steve tökéletes emberismerő volt, egyből felismerte az árulkodó jeleket.

Rose lassan megnyugodott, békére lelt a fiú mellkasának dőlve.
Hiányzott neki Steve közelsége, érintése, közösen eltöltött napjaik. Kapcsolatuk tökéletes volt, Rose legalábbis ezt hitte. Steve ballépése rontott el mindent. A lányt össze zavarta, hogy egy év után hirtelen újra megjelenik az életében.
Elhúzodott tőle.

- Sajnálom, nem akartalak megbántani. Csak, pont most jött ki rajtam ez az egész. Állandóan hülyeséget csinálok... - csóválta meg a fejét.

- Ez nem igaz. Teljesen érthető, hogy instabilabb vagy a történtek után. Én is az lennék. - a neki háttal álló lány vállára tette a kezét biztatóul.

- Szánalomból vagy itt, vagy azért, mert vannak még érzéseid? - Steve nagyokat pislogott a kérdés hallatán. Újra és újra átgondolta a válaszadás lehetőségeit.

- Rose... - kezeit egyből levette válláról. - Szeretlek, mindig helyed lesz a szívemben. De ez számomra már csak baráti szeretet. Hiába lett vége Nancyvel, én őt szeretem. Sajnálom. - a lány gyorsan törölte le arcáról a könnycseppet és felé fordult egy gúnyos mosollyal arcán.