Cseszd meg, egyetlenem (befejezett)

Harmadik fejezet

[ Találkozás, talán változás... ]

„Az emberek a sötétben mihez kezdenek
Volt egy kis lámpásom, de az is elveszett
Kinyújtom a kezem, hátha te is azt teszed..."
/Neil Gaiman/

A főtéren nyugvó szendvicsbár zsúfolt, zajos lyuk, tele retinabaszó neonszínekkel, állott parfüm- és döglött állatok szagával. Én utálom, a húgom imádja. Szóval itt ülünk...

Tehát vagyunk, egymással szemben, és eljátszuk, hogy ismerjük egymást. Nem csak a jajpiros asztal áll köztünk mereven, ám ezt sosem ismernénk be. Ennyi még belefér az önámítás nevű fiókomba.

Paradicsomból és paprikaszeletekből formázok mosolygós arcot a tányéromon, majonézes káposztasaláta lesz a haja, uborkacsíkok a fülbevalója. Gyönyörködöm a kész produktumban. Eközben húgom, másoknak csak Tekla, bagózik a művészetre, ömlik belőle a panasz. Nyomora végesincs nevezetű.

Tekla előző életében mesekönyvben lehetett királylány. Tengernyi haja sötétszőke, arca bájos, alakja homokóra, hangja énekszerű, kisugárzása vakít, napszemüveg nélkül bajos hosszan elviselni. Politológiát és néderlandisztikát hallgat egyszerre az egyetemen, öt nyelven csicsereg vízfolyékonyan. Cipőkanál vagyok mellette.

Ám ha szerinte neki a legrosszabb, legpocsékabb, legnyomorultabb az élete ezen a világon, akkor én kedves leszek – elvégre ez a dolgom –, elhiszem neki.

Tekla kerek huszonkét órája menyasszony. Huszonkét óra alatt megélt már gyönyört, poklot, mindent, eufóriából letargiába zuhant. És ott ragadt lent, a szurokban. Most épp nem tudja túltenni magát azon, hogy a pasija – pardon, vőlegénye – mégis hogyan vetemedhetett olyan aljasságra, hogy ötévnyi szerelem után megkérje őt, Teklát, házasságra, kötelékre, míg el nem választra. Az alig huszonegy éves bakfist a szép, de bóvli gyűrű döbbentette rá arra, hogy mennyi kan van még ezen a planétán, akiket ő kipróbálhatna, mennyi szerelmet nem élt át, mennyi faszt nem látott még. Ám nem, mert naiv kis szűzpecsenyeként odaadta magát az isteni Félfranciának, és most tessék. Mehet serpenyőszagú konyhasárkánynak.

Némasági fogadalommal hallgatom a széplány siránkozását, tovább csinosítom a vega-arcot. Tekla kérdéseire diplomatikusan rángatom a vállam, pedig van véleményem, csak megtartom. Vőlegénye kívül-belül eszménykép, többet adhatott neki öt év alatt, mint tizenöt pasas egy életen keresztül. Mellette lett kócos bakfisból kócos egyetemista, magból orchidea. Tekla bőgve, hason csúszva mászna utána, ha Félfrancia inkább más ágyába hamuzna holnaptól. Hiába dühöng benne a ki nem élt kamaszcsitri, iszonytatóan szerelmes.

Tudom én ezt jól, már több karakteremet is kihoztam belőlük. Sziámi ikernek született a szívük.

- Figyelsz te rám?! – sikolt fájdalmasan az alig-menyasszony.

- Szerinted csináljak neki mustárból szeplőket?

- Zea!

- Tessék?

- Én itt lelki katarzisban tespedek, te meg tojsz rám! Miféle testvér vagy, mondd?

- Jóféle. – A királylány nem díjaz, keresztüldöf a tekintetével. Fáradtan nyögök: – Jól van, húgi. Tisztázzunk. Szereted Félfranciát?

- Szeretem hát!

- Akkor részemről lezárva.

Tekla belebömböl a tonhalas szendvicsébe, majdnem letüdőzi a koktélparadicsomot. Rezignáltan figyelem, ahogy vergődik.

Hát kellett ez nekem, kellett?

Lassan tér vissza hisztiföldről, zsebkendővel itatgatja a könnyeit. Aljasul rám mered.

- Te mit szólnál, ha Alex megkérné a kezedet?

- Mire?

- Jaj, tesó...

- Ő maximum arra kér meg, hogy húzzam le a nadrágját, a kezem nem kell neki. Mármint kell, csak... – Bosszankodva legyintek, türelmem apad. – Ne akard rám vetíteni a problémád, nem vagyunk egyformák. Megijedtél a felelősségtől, ez van, semmi több. Pedig nem lesz köztetek más a viszony, csakhogy felnőttetek mindketten, Teklám, ez a nagy helyzet. Kapsz majd nagy templomi esküvőt, bömbölő asszonykórust, hercegnőruhát, húszemeletes tortát, amit csak akarsz, ne tagadd, mindig is erre vágytál. Ha utána mégsem tetszik az asszonylét, hát elválsz, mint minden második ember.