Cseszd meg, egyetlenem (befejezett)

Tizenharmadik fejezet

„S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.„
/Pilinszky János/

Cruel minden nap jön, ha ráér. Együtt főzünk, filmezünk, alszunk, szeretkezünk, beszélgetünk - vagyis én beszélek, ő mosolyogva hallgat. Locsogok neki mindenféléről: a munkámról, Tekláról, anyámról, az előző pocsékba ment kapcsolatomról. Cruel nemcsak megjátssza, hogy figyel, valóban érdekeli az összes baromságom.

Ám ő hallgat magáról. Én meg nem kérdezem.

Egy hét múlva már mindent tudok róla, és ugyanennyire semmit. Tudom, hogy utálja a teát, meg a paradicsomot, nem cigizik, nem piál, hogy Depeche Mode-ot hallgat, ha rosszkedvű, minden mást, ha nem, szeret sárkányokat, meg ronda lényeket rajzolni, és legalább ennyire díjazza, ha hátulról dughat meg engem. Tudom most már azt is, hogy este nyugodtan meglökhetem, ha horkol a törött orra miatt, és énekelhetek fals hangon, őt nem zavarja.

De ennyi, semmi egyéb.

Eltelik egy hét, kettő, lassan három, majdnem minden nap kefélünk, egymás mellett létezünk, engem pedig egyre jobban furdal, hogy mi is ez, ami köztünk zajlik. Soha nem mondta, hogy szeret, még csak azt se, hogy kedvellek, baszd meg. Barátságnak túl sok, párkapcsolatnak túl kevés az, amit művelünk.

Egy nyuszi vagyok, gyáva kukac, de nem merek rákérdezni. Nem ülhetek oda mellé egy reggeli kávézás közben, hogy: Figyelj már, most mi akkor járunk, vagy nem, vagy mégis mi van?

Vagy igen? Ezt kéne tennem?

Egyedül Mosolynak merem bevallani az aggályaimat egy szabad este. A másik személy Göröngy lett volna, akinek sajnos színét se láttam túl régóta.

- Na jó, tisztázzuk. Most akkor mit akarsz? - kérdez rá Mosoly a rá jellemző kecmec nélkül a telefonban. - Valljon neked szerelmet, fogadjon párjának, vagy mégis mit?

- Nem, nem, dehogy - hadarom, a nem létező telefonzsinórral babrálok. - Csak tudni szeretném, hogy hányadán áll velem, érted? Viszont félek, basszus, félek, kibaszott szarul esne, ha kiderül, hogy én sokkal többet képzelek bele ebbe a dologba, mint ő.

- Miért, mit veszítenél?

Felnyögök, az alsó ajkamba harapok. És nem tudok felelni, mert fogalmam sincs.

- Ó, te jó ég, Tücsök... Te szerelmes vagy - állapítja meg a diagnózist.

Elhűlve ingatom a fejem, leszarom, hogy ez a telefonban pont nem látszik.

Egy nagy faszt vagyok én szerelmes! Azt azért csak észrevettem volna... Ugye? Ugye így van?

Kivételesen nem leszek bölcsebb, mikor elbúcsúzom Mosolytól. Azt hittem, a gimivel együtt kinövöm a tétovázó bénaságot, de kár álltatnom magam, az elutasítástól való félelem ugyanolyan hatalmas és erős bennem, mindegy, hogy tizenkettő vagy huszonkettő a korom.

Végül szóba se hozom ezt Cruel előtt. Ha csak ki akarna használni, rég lelépett volna, ha meg egyszer belém szeret, valamikor csak bevallja. Legalábbis remélem. Igyekszem nem aggódni, túlagyalni feleslegesen.

Egyszerűen élvezem, amit kapok, és örülök, hogy adhatok.

*

Borongós a hónap dereka, undok, vastag felhők lepik az eget, feltámad a szél, vihart ígér. Egyre szaporábban kapkodom a lábamat hazafelé, mivel nincs kedvem megázni. A piros vászoncipőm talpa halkan csattog a járdán, kapucnis pulóvert, farmersortot viselek, este kilenc elmúlt, július van. Én meg fázom. Nyáron! Felháborító.

A lakóház közös udvarán teszek egy rövid kitérőt a kukák felé, hogy kidobjam a táskámba dugott szórólapokat, meg a Mimótól kapott svéd import halkonzervet. Irdatlanul büdös, én még ilyet nem szagoltam - pedig az egyetemen még boncteremhez is volt szerencsém. Nem lepett meg, hogy a villamoson senki sem ült mellém. A szerkesztőmnél elhatároztam, hogy kibírom én, majd nekiadom Cruelnek, hátha neki bejön a rohasztott hal, de feladom, én ugyan fel nem viszem ezt az undormányt lakásomba.

Persze, ha Mimo kérdezi, akkor nagyon finom volt pirítóssal, nyami-nyami...