Cseszd meg, egyetlenem (befejezett)

Tizenötödik fejezet

„Hol itt a macska? Hol itt a bölcső?"
/Kurt Vonnegut/

- Bökj meg!

- Nem.

- Ne izélj már, gyerünk!

- Bökjön meg téged a fércbúk.

A szalonban tespedek, és azon dolgozom erősen, hogy Cruelt idő előtt juttassam a sárgaházba. Ő takarítana, én meg jó asszonyhoz méltón útban vagyok, egyre nyaggatom, de nem, hajthatatlan, csak azért se. Nem szúrja be nekem az új piercingeket.

- Majd ha letelt az egy hónap, akkor beszélgethetünk erről, addig nem.

- Az két tetves nap, baszd meg! Kettő!

- Kivárod. Menj arrébb.

Dehogy megyek, így Cruel a gurulószékkel együtt tol engem arrébb, hogy ott is tükörfényesre nyalhassa a padlót. Sokkal precízebben takarít, mint én. Én pont leszarnám. Bár engem nem is basz meg a közegészségügy, ha porcicák nyávognak a kanapé alatt, őt viszont sanszosan.

Sóhajtva nyúlok el a többfunkciós bőrkanapén vagy fotelen, tökmindegy. Unottan lóbázom a lábamon a papucsomat, a bordószín plafont bámulom.

- Ott van a lakásod? – mutatok fel.

- Aha.

- Még sose vittél oda.

Cruel némán és komótosan kipréseli az utolsó cseppet is a felmosórongyból, a mosdóban kiönti a szutykos vizet, majd az ajtóhoz megy, lehúzza a rolót, elfordítja a kulcsot a zárban. Hozzám sétál, a kezét nyújtja.

- Gyere.

Hogyne mennék.

Firkás egy olyan ajtót nyit ki hátul, amit eddig észre se vettem, pedig nem volt eldugva. Rövid, lyukszerű folyosó nyílik, a falon különböző graffiti-szörnyek ordítanak, szemben egy jókora plakát virít, több évvel ezelőtti koncertet hirdet. A színe kissé megfakult, a rajta pózoló hosszú hajú rockerek hamisnak tűnnek, a bandájuk tudtommal manapság fel is oszlott.

- Pár évvel ezelőtt itt egy klub volt – magyarázza Cruel, mikor megállok művelődni a plakát előtt.

- Nem hiszem, hogy a város elitje járt ide koktélozni.

- A tulajt drogügyek miatt sittezték le, szóval sejtheted. Erre – int egy lépcső felé.

Az apró forduló után jó néhány lépcsőt megmászunk, mire egy újabb folyosóra érkezünk. Cruel a szembeni ajtóhoz lép, kinyitja, udvariasan legyint, hogy menjek csak.

Kíváncsian lépek be, titkon párszor elképzeltem már, hol élhet. Nem csalódok, ám nem is döbbenek meg. A lakás tipikus belvárosi, kicsi, de komfortos. Firkás körbevezet, sorra mutatja, itt a fürdő, itt a konyha, itt a háló, itt a gardrób, és ezzel ki is fújt a körút. Azonnal elirigylem tőle a fürdőszobát. Az enyémben megfordulni alig lehet a mosdókagyló-fürdőkád-mosógép szenthármasától, az övé viszont jókora, szép lilás árnyalatú csempékkel, kabinos zuhanyzóval. Ám a konyhája negyede az enyémnek, szinte kitölti a keskeny fali pult, itt nehezen táncolnánk a The Doorsra. Valamit valamiért ugyebár.

- Na, csalódtál? – vigyorog rám, mikor leülök a szobában a franciaágyra.

- Igazából nem – vonok vállat.

Cruel leül mellém, a hajamba birizgál.

- Kérsz valamit?

- Vizet. Csapból is jó.

Míg kimegy a kúthoz, addig fesztelenül nézelődöm. Elidőzik a szemem a mahagóni színű bútorokon, a zöld és halvány citrom árnyalatú falakon, a bézsszín szőnyegen.

Tiszta és rendezett hely ez, talán túlságosan is. Sehol egy személyes tárgy, egy apróság vagy egy fénykép. Mindennek szigorú funkciója van: a takarónak, a párnának, a széknek, a tévének, a ceruzáknak és vonalzóknak az íróasztalon. Semmi fölösleges.

Firkás visszajön, a kezembe ad egy üvegpoharat. Szénsavas víz folyik le a torkomon.

- Mondtam, hogy csapból is jó.

Nem felel rá semmit, hátradől mellettem az ágyon, ő is körbenéz.

- Nem egy nagy szám – összegzi.

- Hát ja – ismerem be én is. – De a célnak megfelel. Szeretsz itt lenni? – nézek a fickóra.

Firkás tűnődve felvonja a szemöldökét.

- Az mindegy. A lényeg, hogy tudok valahol lenni. Egy régi haveromé volt a szalon és a lakás, így kaptam berendezve. Elvileg én vigyáztam a boltra, meg a kecóra, míg ő motorral körbe furikázza Kínát. Addig furikázott, hogy végül ott maradt, ott lett családja.

- Azért valami graffitire, vagy yakuzákat megszégyenítő falfestményre számítottam.

- Nem sokat vagyok itt – mosolyodik el a pasas. – És papírra jobban szeretek rajzolni.