Cseszd meg, egyetlenem (befejezett)

Huszadik fejezet

Hetvenkilónyi csont, hús, vér, szív és gondolat - ez mind belefér abba a dobozba, amit az ölemben tartok. Göröngy hamvait tartó urnával nem hazafelé indulok, hanem be a központba.

Villamosra ülünk, meg se állunk egy szépművészeti múzeumig, ahol ebben a városban először Munkácsy kiállítás tartanak. Göröngy egyszer meggyónta nekem, mennyire fájlalja, hogy hiába koldulta össze a jegy árát, mégse engedik be őt a tárlatra. Megígértem, hogy egyszer elviszem őt. Betartom a szavam.

Nem érzem morbidnak, hogy a kezemben tartott dobozban, és abban az urnában egy néhai hamvai vannak, minden kép előtt megállok, elidőzök, megcsodálom, épp ahogy Göröngy tenné. Tartozom neki.

Minden olyan helyre bemegyek, ahová annyira vágyott titokban, mégsem tehette meg.

Elsétálunk a barokkgiccses főkönyvtárba, fel egy másik múzeumig, s oly' sok helyre, ami csak eszembe jut.

Esteledik, mire hazaérek. Besétálok az udvarra a göcsörtös, öreg körtefához, megállok előtte, révedten felnézek a lombjára. Már hullatja a leveleit, karmazsin és aranyszínű takarót hullt köré a földre. Kocsi fékez, Cruel száll ki a Pegazusból, zsebre tett kézzel sétál mellém. Ő is felnéz.

- Eldöntötted már?

Nem felelek neki, leguggolok és kinyitom a dobozt. Az urna fémszínű és hideg, nem jó örök nyughelynek, tapintásra is rideg, ahogy felemelem.

- A folyót nem szereti - mondom, leveszem a tetejét. - Abba esett bele a könyve, azt nagyon fájlalta.

Cruel némán áll mellettem, egyetlen szót se szól, miközben belenyúlok az urnába. Különös, szürkés, néhol ezüstös, hamuszerű por kerül a tenyeremben, úgy porlik, mint a homok. A körtefa köré szórom, óvatosan, tisztelettel egyengetem bele a ragacsos földbe.

- Tudod, Göröngy szerint ez a fa beszélget a csillagokkal.

- És elhitted neki?

- Persze, hogy el.

Elfogynak a hamvak, némán állunk egymás mellett Firkással, sokáig hallgatunk. A férfi tenyere az enyémbe csúszik, megszorítja. Úgy mondanék valamit, de nincs mit, elfogytak a szavak is. Cruel vállára hajtom a fejem, mélyen beszívom az illatát, osztozom a veszteségében.

Végérvényesen itt az ősz.

*

Rég megfigyeltem, minél kevésbé szeretnék valamit, az annál hamarabb eljön.

A lakásomat ellepi a káosz, mindenfelé ruhák, vázlatfüzetek, meg rengeteg mi egyéb vacak hever szerteszét. Mivel Cruel az utóbbi hónapban szinte hozzám költözött, így az én szobámban is nagyon meglátszik, hogy rohan az idő.

Cruel pakol.

Én meg segítek neki. Mégis mi mást tehetnék?

Vettem neki tisztasági csomagot, meg új gatyát, zoknit, mivel ez magától nem jutna eszébe. Én tömöm meg a két hatalmas bőröndöt, mivel nőkhöz méltón pakoló-fenomén vagyok, az egész szoba tartalmát bele tudnám zsúfolni egyetlen poggyászba. Meglepődök, mennyire nem fáj ez. Azt hittem, a könnyimben fognak tocsogni a ruhák, de nem, száraz a szemem, még az agyam is.

Úgy teszek, mintha csak egy kirándulásra indulna, mintha néhány hónap, és visszajönne hozzám. Önámítás, de így legalább nem fáj most. Majd fog.

Péntekre szól a jegye.

Hétfőn úgy érzem, előttünk az élet, sose jön el az a péntek.

Kedden még egész vidám vagyok.

Szerdán már húzom a szám, de még ott a fogkeféje az enyém mellett, ergo nincs baj.

A csütörtök... a csütörtök más.