Cseszd meg, egyetlenem (befejezett)

Hatodik fejezet

[ Aki elfelejtett látni, és aki elfelejtett szomorú lenni. ]

„És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen..."
/József Attila/

Visszaejtem az uraság fejére a pamutsityakot. Kissé elcsúszik a nyűtt tökfedő, beteríti az arcát. Nem zavarja, nyugodalmasan hortyog tovább. Néhány másodpercig hallgatom, hogyan szívja, majd fújja ki a levegőt. Túlságosan békés ahhoz, hogy tudatra verjem, nem venném a lelkemre, ha miattam ébredne.

Várok hát türelemmel. Kezemben a táskám, lábam keresztben.

Röpke negyedóra múlva a jelenség mocorogásba, hortyogásba fog, tarkója alól előkerül a bal keze, megvakargatja a fejbúbját. Korpa és fekete szöszök hullnak a lábtörlőre. Roppantul megörvendek az életjelnek, ugyanis gyarlóan, de nagyon kell pisilnem.

A kéz a fejbúbról a sapkára vándorol, lehúzza az inkognitót. Egymásra ismerünk.

Lokalizálja a pántokból fűzött szandálom, a buggyos nadrágom, a halványbarna táskámat, egyenként megszemléli az ezüstbizsukat az ujjamon, külön-külön a melleimet, csak legvégül az arcomat. Elvigyorodik. Börtönrácsszerű sárga fogsor és hihetetlenkék szem az osztályrésze.

- Szép estét, kisnagyság! – köszön illedelmesen.

- Magának is – biccentek én is, elvégre kultúrlények vagyunk mindketten.

- Kisnagysága lakik itt, ugye? – Bólintok. Megörvend. – Na ugye, na! Cidris volt ám, tudja, jöttek-mentek itten a szomszédok, a sandább szemükkel vizslattak, faggattak, hogy kit keresek, kit akarok. Mondtam én, hogy hát magát, ki mást. Reméltem, hogy hamar jön, mert ha ezek rám mobilozzák a közrendet, gyanúsan elkerüljük egymást – fecseg fesztelenül, és közben még mindig keresztben fekszik a küszöbömön.

Nem találok ebben semmi különöst, otthon érzem magam mellette. Megértően hümmögök.

- Régóta vár?

- Lehet. – Hangszíne furcsa kettős, egyszerre játékosan hajlékony és recsegősen érdes. Mint egy hegedű, amit elfeledtek használni. – Akkor még nem látszódtak a csillagok. Látja?

Sárga végű ujjával az égre mutat, gombát és koszt rejt a körme alja. Kilesek én is a teraszt szegélyező cserepek fölé. A maszatos felhők mögül valóban pislákolnak már csillagpöttyök, sötétkékre festődött a horizont. Hajaj, nem most ásított az alkonyat...

Göröngy felgördül a küszöbről, hangosan ropognak a csigolyái, miegyéb elhasznált porcai. Udvariasan arrébb lép az útból, kézbe fogja a táskáját, belekotor, felém nyújtja a kötetet. Rámeredek a mesére, majd a jelenség arcára.

Kérnem sem kell, máris kommentál:
- A Firkás fickó szólt, hogy hozzám el magához a könyvet. Szóval én hoztam.

- Firkás fickó?

- Az az! Tudja maga, az a hülye nevű! Mondtam is neki, hogy kitolt ám vele az édesapja, mert én ezt a vezetéknevet akkor se jegyzem meg, ha leharapom az orrom. Már nem vesződöm olyasmivel, kit hogyan hívnak. Mondta, hogy a kisnagysággal jó cimborák, és dedikáltassam már ezt a mesét magácskával, mert ő nem merte. Szégyenlős egy fiú, no.

- Az, roppantul. Tapasztaltam – motyogom kábultan.

Cruel, te átkozott, végig tudtad, ki vagyok, mégis síkszarrá szívattál! És a nyakamat rá, hogy fenemód élvezted... Felötlik bennem az a gunyoros vigyor a szájsarkában, sokkal élesebben mint eddig. Egy kicsit megutálom az eszéért, és önmagamat a bambaságért.

Göröngy tovább fecseg:

- Tudja, ő mondta azt is, hová jöjjek, hogy megtaláljam a kisnagyságot, és beszéljek a lelkére vagy a szívére, egyre megy.

- Mit kell belém beszélni? – faggatom baljósan, Cruelt ismerve aljas pszichologizálást sejtek.