Cseszd meg, egyetlenem (befejezett)

Tizennyolcadik fejezet

„Csak meghalni is bonyolultan egyszerű.
Csak jól be leszek szarva, mint az elítélt,
ha - - - nem „ha". Eljön ideje. Tartom magam."
/Tandori Dezső/

Undorító. Ez az alak, ez a helyzet, ez a minden egyszerűen... undorít. Ha nem lennék jól nevelt, bizony hogy ideokádnék a cserepes páfrány és a púderszínű körömcipőm közé. De én jól nevelt vagyok, kész úrilány. Egykori igazgatóm viszont kevésbé szocializált.

Pedig eskü', hogy én reggel ártatlan indíttatással jöttem ide, fehér zászlót csavartam a szívemre, búcsúzni készültem, nem harcolni. Köszönetet akartam mondani ennek a fickónak, amiért anno rábólintottak a kéziratomra, hogy bizalmat és pénzt szavaztak nekem. Ám számomra ennyi volt, kézcsókom.

Felmondásomat hallva a főmufti először csak kacag, hogy mégis hová mennék innen el. Mikor meggyónom a terveim, főmuftiból főgonosszá avanzsálódik röpke két másodperc alatt. S rohadt jól megy neki. Hirtelen áruló leszek, számító dög, hátba szúrós, mocskos, ingyenélő, semmirekellő senkiházi, satara, és így tovább. Hiszen mindent, amit elértem, minden sikeremet, minden fityingemet - és ezt kapd ki! -, minden olvasómat neki, pontosan neki köszönhetek, térden csúszva, bokát csókolgatva kéne hálát nyöszörögnöm, nem ily' aljasul lelépni, és agyament kiadósdit játszani. Mert nélküle nem fog menni, megpurcan a kiadóm, a kutyafüle se fog olvasni engem, én meg mehetek segget rázni, csöcsöt kirakni a disznók közé. Igen, szó szerint idéztem.

Egy ideig rezignáltam hallgatom ezt a nyáltól és dühtől fröcsögő áradatot, és egyre csak az jár a fejemben: miért mindig azok a pasik kurváznak le, akikkel sohasem feküdtem le, és nem is fogok. Nyomokban sem tartalmazok feminizmust, de ez azért elgondolkodtató...

Felkelek a székből - nem érdekel, sosem érdekelt, hogy a mondata közepén tart -, hátra sem pillantva az ajtóhoz sétálok, halkan csukom be, elegánsan, egy kurva szó nélkül. Ez félszót se érdemel. Még kanyarban is hallom a szidalmait, visszhangosan zeng minden tőle, mint egy elbaszott hangversenyen. Gyanítom, egykori igazgatómat csak a folyosón lófráló szemtanúk akadályozzák meg abban, hogy utánam rohanjon, és a hajamnál fogva rángasson le a lépcsőn.

A lelki békém már meg se inog ettől.

Jól tudom, most már jól tudom, ő lehet hálás nekem, amiért neki adtam a tehetségemet, pénzt nyomtam a zsebébe azzal, hogy hajlott a gerincem a nyomás alatt, és még abba is belementem, hogy egy rém ízléstelen és ostoba vámpíros-vérfarkasos mocskot is összehányjak egy nyár alatt. Csupán mert ez a trendi... Micsoda egy balfasz, egysíkú kifejezés ez.

Szóval köszönöm, itt volt elég.

A villamoson ülök, a kezembe nyomott szórólapokat nézegetem, mikor felpillantva látom, miért akadt ki vérhányóra a főmufti. A hatalmas, üvegfalas könyvesbolton ott lóg egy jókora reklámplakát, rajta az új csini kis könyvem, másik oldalon az unott fejem virít. Ez bizony kínos.

Hé, valami nem stimmel... Horribile dictu, hol vannak a piercingjeim?!

Először dühös leszek, majd hátradőlve felröhögök, egészen hazáig nyerítek. Ezek leretusálták a fejemről az összes fémbogyót, így hazudnak engem a városnak. Anyám. A könyvbemutatómra még elmegyek, elvégre nekem is van gerincem, de hogy egyetlen piercingemet se fogok kivenni a kedvükért, az is holt biztos.

Mikor végre becsukom magam mögött a lakásajtót, lerúgom a magas sarkút, és elnyúlok az ágyamon, megszáll a nyugalom. Körbeölel, simogat, dorombolva belebújhatok az ölébe. Rég éreztem már ezt, újra kapok oxigént. Ismerős késztetés lesz úrrá rajtam, az agyamba fészkel, nem ereszt. Egyszer csak azon kapom magam, hogy a rojtosra használt vázlatfüzetemért nyúlok az éjjeliszekrénybe, hason fekve, láblóbálva körmölök bele mindenféle benyomást, érzést, ezekből gyúrok húst, vért, világot. Rám esteledik, mire rádöbbenek erre a csodára. Sírni tudnék az örömtől.

Istenem, újra vannak szavaim!