Cseszd meg, egyetlenem (befejezett)

Tizedik fejezet (2/2)

*

Alkonyodik, mire a bolthoz érek, pedig nincs messze. A könyvmolyoknak kész templom ez, kétemeletes, tükörfalas csoda, kávézóval, olvasósarkokkal, csigalépcsőkkel, stílussal, na meg sok száz kötettel. Mostanság sorra nyílnak hasonlók a városban, holott egy felmérés szerint az országban átlagosan fél könyvet - azt hogy? - olvasunk el évente. Ki érti ezt.

A parkolóban Mimo vár, kézcsontig rágott körmökkel. Mikor meglát, dühösen csörtet elém.

- Hol voltál?!

- Dolgomon.

- Na jó, nem érdekel, gyere befele, már így is el....

Ekkor ijedtében majdnem cigánykereket, dupla szaltót, búzát, zabot vet. Színpadiasan, remegő taggal mutat az orromra.

- Hát ez... ez... ez...

Dühösen forgatom a szemem.

- Fejezd be, még mindig szar vagy színpadon.

- Mi a retek ez az arcodon?

- Kismacska egy fúrótoronyban. Szerinted?

Mimo komolyan ájuldozni kezd, ennyire nem hiteles színész, hogy ilyen jól játsszon egy epilepsziás rohamot.

- Mikor? Hogyan? Minek? - hörgi, miközben egy ott parkoló Porsche visszapillantó tükrébe kapaszkodik meg.

A piros csoda azonnal vijjogni, sípolni kezd, üzenve, molesztálja a szerkesztő a jó anyját, de ne őt. Mimo sápadozva tátog valamit. Rázom a fejem, jelezve, nem értem a szirénától.

- Mi? Hogy így menjek haza? Oké.

Azonnal fordulok is sarkon, Mimo belém csimpaszkodik, a hátsóbejárat felé vezet, vagyis húz. Közben egyre csak rázza a szép fejét, s olyasmiket motyog, hogy hülyeleány, elment az esze, mit fognak szólni a szponzorok, satöbbi, satöbbi. Én meg gyerekes elégtétellel mosolygok mellette. Ugyanez ül a képemen, miközben végigcibál a folyosón, fel a második emeletre, észrevétlenül besurran velem a díszterembe. Varázsereje arra is kiterjed, hogy úgy ültessen az első sorban feszítő vendégek közé, mintha mindig is ott lettem volna. Tesz néhány elkeseredett mozdulatot, hogy a túlnőtt frufrumat a piercingek elé igazgassa. Annyira esetlen, hogy megsajnálom.

- Hé, senkit nem érdekel - suttogom neki nyugtatóan, megsimogatom a kézfejét.

Mimo lemondóan megrántja a vállát, visszasunnyog a helyére, a szélső sorba. Körbelesek. Ismerős, mégis ismeretlen arcok vannak körülöttem, felszegett fejjel, mereven figyelik a pódiumot, ahol vizes palackok mögött faggatja egy riporter a sztárolt írót.

Vagyis egy olyan írót, aki hivatásos írókat kérdezgetett arról, milyen is tényleg írni, hogyan is, miért is, és erről írt könyvet. Köztük engem. Ezért kell elbasznom az estémet. Ezért!

Én is az ünnepelt felé pillantok, és nem tehetek róla, még mindig idegrángást kapok tőle. Ez a férfi úgy hat rám, mint a mustárgáz: az idétlenül félrefésült haja, az álszent mosolya, ahogy tartja a tollat, ahogy veszi a levegőt... mindenétől rosszul vagyok. Emlékszem, mikor engem faggatott, akkor szándékosan közel ült, áthajolt a kávéházi asztalon, belemászott az intim zónámba, felvette a szófordulatomat, a stílusomat. Jó tanácsoknak álcázott beszólások sorozatát indította, a negyedóra alatt nem én voltam a téma, hanem az, hogy ő mit gondol rólam. Tette mindezt úgy, hogy talán egy könyvet olvasott tőlem, azt se végig. Mert szerinte erőltetett.

Szerintem meg bikafasz a seggébe. Ezt akkor és ott közöltem vele. Lehet, hogy megsértődött, mert állítólag elég sok randaságot összehordott rólam. Mimo szerint rossz ötlet volt, mert eltántoríthatja az olvasóimat. De nehogy már egy túlsúlyos statiszta mondhassa meg priori jogon, hogy mi a jó, s mi nem! A gond az, hogy annyi észt osztott már másoknak, hogy neki nem maradt.

A térdemre könyökölök, az asztal lábát kezdem tanulmányozni, közben azon merengek, vajon hazaérek-e, mire kezdődik a tévében az X-akták. Valaki megböki a vállamat, hátrasandítok.

És a mai napon először őszintén elmosolyodom. Mosoly is megörvend nekem - igen, Mosoly a barátom tisztes beceneve. Elpantomimezi, hogy szünetben szívjunk el valamit. Mutatom, csak cigim van. Rábólint, hogy jó lesz.