Cseszd meg, egyetlenem (befejezett)

Kilencedik fejezet (2/2)

"- Mondja, doktor úr, hogy hal meg az az ember, akitől megvonják az irodalom vigasztalását?
- Vagy szívrothadásban - mondta -, vagy az idegrendszer elsorvadásában.
- Egyik sem lehet kellemes - véltem.
- Nem - mondta idősebb Castle. - Az isten szerelmére, csak írjatok tovább, gyerekek!"

/Kurt Vonnegut - Macskabölcső/

*

- Kisnagyság, hahó, no, kisnagyság!

- Nem kérek kakaót...

- Az derék, mert én se.

Zavartan ébredek, tisztul a kép. Torzonborz szakáll, hajkócok, ebből pislog rám egy kék szempár. A meglepetéstől hirtelen ülök fel, majdnem lefejelem szegény Göröngyöt. Értetlenül dörzsölöm sajgó könyökömet, halántékomat.

- Mi a...

A jól megszokott kisszobám helyett utca vesz körül, falak helyett idegen házak, bútorok helyett elsiető vadidegenek, puhi ágyacskám helyett kemény fapad van a seggem alatt. Mi a picsa?

- Miért szundított itt, kisnagyság? - érdeklődik recés hangon az angyal.

Toalettje mit sem változott, ugyanaz az elnyűtt sapka, ugyanaz a katonai kabát, ugyanaz a kopottas, esőázott szatyor a mancsában, benne az élete.

- Azt hiszem - agyam szaporán kattog -, eltévedtem. Nem találtam haza.

- Hát merre járt?

Elgondolkodom. Belefacsarodik a mellkasom. Arckifejezésemet még Göröngy is megszánja, gyengéden megsimogatja a fejbúbomat. A kedvességtől eltörik bennem valami.

Visszavonhatatlanul felsírok, a férfi vállára borulok, és csak bőgök, zokogok.

Göröngy meglepődik, kis híján elhátrál, mint aki elszokott az érintéstől, testi kontaktustól. Csupán egyet csusszan, majd esetlenül, de végtelen türelemmel és szívvel paskolgatja a lapockámat.

- Jól van, no, jól van...

Magam sem tudom, mit, kit bőgik fel magamból, de könnyebb lesz, ahogy a mérget szívják ki a sebből, úgy múlik a zsigereimet szorító űr. Göröngy mellett lassan szipogássá csendesülök, megnyugszom, elmúlik a vihar. Az ő kisugárzása balzsam a sebemre, hála és köszönet az, amit iránta érzek.

- Jobb már így, kisnagyság?

Bólogatok, felegyenesedem az ammónia, izzadság és szemét kipárolgását őrző kabátról.

- Sajnálom - motyogom.

- Micsodát, no?

Ingatom a fejem, hogy azt még én sem tudom. Az angyal tűnődve megvakargatja a szakállát, korpa, kosz hullik belőle a bakancsára.

- Hazakísérjem magácskát?

- Ha ráér.

- Arra van időm, amire szánok.

Kézen fog, tenyerem elveszik a hatalmas, bütykös ujjai közt, bőre recés, mint a dörzspapír. Úgy sétálok mellette, mint egy kislány a papájával. Pont egyforma magasak vagyunk. Göröngy valahogy feltűnőbben biceg, mint pár napja, végtelen szomorúság mosódik most a szeme kékjébe, ez a múltkor még nem volt ott. Nem tudom, mi fáj neki ennyire. Szeretném enyhíteni a bánatát, adni neki valamit, amivel boldoggá tehetem. Csakhogy fogalmam sincs, mire van igazán szüksége.

Ezen tűnődöm, csendesen sétálunk egymással. Az elhaladó emberek sorra megbámulnak minket, megütközés, undor fintorodik az arcukra. Én úgy festhetek a szétsírt sminkemmel, kezemben a cipőmmel, az ondófoltos ruhában, mint egy kiélt drogos, Göröngy meg Göröngy.

A koldus a szipuzó kurvával pajtizik, milyen vadromantikus. Ha nem lüktetnének a talpamon vízhólyagok, még nevetnék is a sétálók képébe.

Az utcámba fordulva ismerősként köszöntenek a házak, az út kövei, örülök még a csatornafedelének is. Megszaporázom a lépteim, de rögvest lassítok, mert Göröngy nem tudja tartani a tempót.

- Fáj a lába? - kérdezem aggódva.

Göröngy legyint.

- Orvos kéne neki.

Göröngy még nagyobbat legyint.

A kapuhoz érve bepötyögöm a kódot, az angyalra nézek.

- Jöjjön fel maga is, bontok sört.