Cseszd meg, egyetlenem (befejezett)

Ötödik fejezet

[ Régi otthon, új kezdet. ]

„Először egyszerűen írunk és rosszul.
Aztán bonyolultan és rosszul.
Majd bonyolultan és jól.
Végül egyszerűen és jól."
/Vámos Miklós/

Strapa leszek, mire hazaérek, egy zombi hozzám képest üde és friss lehet. A szatyrot a konyhába, magamat az ágyba dobom. Bugyira, melltartóra vetkőzöm, nem figyelem, hová esnek a ruháim. A fejem kitartóan sajog és lüktet, az éjjeliszekrény fiókjából fájdalomcsillapítót halászok. A nyelvemre tolom, víz nélkül nyelem a tablettát, keserűje végigmarja a nyelőcsövem. Összegömbölyödöm, megszokásból magamhoz gyűröm a kispárnámat, és már alszom is. Álmatlan álom eleinte a jussom.

*

Telefoncsörgésre riadok.

Rémülten pislogok, a párnámba fúrom a fejemet, nyöszörgöm, vergődöm. Jaj, de nem akarom...

Hiszen olyan szépet álmodtam, mesebeli erdőkön, tengereken, hegyeken vágtáztam át, azzá váltam, amivé akartam: széllé, vadlóvá, sellővé, ledőlt a testem és a valóság korlátja. Társam is volt, hogy barát vagy ellenség, nem derült ki – ha én szellővé folytam, ő porrá foszlott, ha hableány lettem, az főnixé repült fel az égbe, elbújt a felhők mögé, onnan nevetett le rám.

Ebbe csilingel közbe a mobilom. Hiába próbálom ignorálni a zajt, visszasüllyedni alfába, nem tudom folytatni az álmom. Szertefoszlik, cigifüstként úszik ki az ujjaim közül.

Morgolódva forgolódom a takarómban, nem érzékelem a jobb és bal irányt. Ügyesen magamra tekerem eközben a lepedőt is, puffanva zuhanok le az ágyról. Piskótatekercsként csúszom-mászom a parkettán, hálát adok a szenteknek, hogy az attrakciót nem látja senki. Mire megtalálom a nadrágom és a kezemet, kikotrom a farmerom hátsó zsebéből a kis szörnyet, addigra abbamarad a csörgés.

Meg sem lepődöm.

A kijelzőn Mimo neve villog vádlón. Gondolok egy merészet, és úgy döntök, nem hívom vissza. Több tippem van, hogy mit akarhatott, egyik se tetszik, inkább nem rontom el a reggelem. A kijelző szerint tíz óra van, méghozzá másnap délelőtt tíz óra. Hé, valaki ellopta a tegnapom felét!

Megszelídülök, mégsem a rendőrségre, hanem a fürdőbe csámpázom. A tükörbe pillantva először megrettenek: Mi az az izé?!

Aztán megnyugszom, hogy csak a piercingem, semmi egyéb.

Közelebb hajolok, óvatosan megérintem az egyik fémgolyócskát. Felszisszenek. Még mindig piros, duzzadt, de se vért, se szivárgó gennyt nem látok. A tetoválótól kapott oldattal fertőtlenítem a seb környékét, nem foglalkozom a csípő érzéssel. Arcot, fogat, fület mosok, közben ismerkedek azzal az emberrel, aki visszanéz rám a tükörből. Figyelem a sötét szemöldöke vonalát, a hajában a pár centis lenövést, a fáradtságot a szemében, a vállára csúszott meggypiros melltartó pántját. Hihetetlen mennyi újdonságot találok a megszokott vonásokban.

- Remélem, lehetünk barátok – sóhajtom, a számban libeg a kilógó fogkefe.

Várok, a lány a tükörben nem mond semmit. Ez talán igent jelent.

Átvedlek, macifejes pizsamanadrágot, fekete trikót öltök, csupakóc hajamba banáncsatot erőszakolok. Cruel tegnapi kérdése kattog bennem: Tulajdonképpen mit akarsz?

Rájöttem, hogy semmi különöset. Csupán boldog lenni. A magam egyszerű, gyarló valójában, mint bárki más. Legyen jogom elesni, padlóra kerülni, szenvedni, majd onnan felállni, anélkül, hogy mentegetőznöm kéne, miért vagyok olyan, mint nem más.