Cseszd meg, egyetlenem (befejezett)

Tizenkilencedik fejezet

elfogytak a szavak

Nem emlékszem, hogy kerültem az ágyamba. Nem emlékszem, hogy vetkőztem le. Nem emlékszem, milyen nap van, hány óra van. Nem emlékszem lassan önmagamra sem. Már nem vagyok dühös, nem érzek végtelen gyűlöletet, már nem alkudozom azzal az Istennel sem, akiben nem hiszek, hogy inkább engem vegyen el, csak őt adja vissza.

Elfáradtam.

Mintha a valóság és a semmi határán lebegnék, testen kívül, mintha külső szemlélőként nézném azt a lányt, aki csak hever az ágyában pokrócba csavarva, és sajnálja önmagát. Minden egy nagy homályos massza, ami a szemem előtt olvad.

Nem merek elaludni, az álmok gonoszak. Ott van Göröngy, óceán szemmel, ráncos arccal mosolyog rám, még meg is érinthetem - s mikor felébredek, néhány másodpercig még el is hiszem, hogy ez igaz, aztán rám szakad a valóság, hogy itt nincs Göröngy, nincs már többé. Ez az újra és újra rádöbbenés és eleresztés szörnyűbb, mint eddig bármi. Az álmok gonoszak...

Szóval ilyen a gyász.

Nincsenek azok a nagy érzelmek, amik a filmekben látunk ilyenkor. Ez ostobaság. Más halála téged is egy kicsit megöl, a tehetetlenség és az üresség kívülállóvá tesz, kívül akarsz állni önmagadon. Ám nem teheted. A váratlan halált nem lehet elfogadni, én képtelen vagyok. Lassan hömpölyög felém a fájdalom, a harag és a semmi, váltakozva, változva.

Felkelek az ágyból, szellemként a konyhába megyek, papucstalan talpam halkan csattog a parkettán. A falióra szerint tíz óra múlt, az ablak szerint délelőtt lehet, teavizet teszek fel a gázra, bekapcsolom a rádiót. Placebo csorog, Molko jellegzetes hangja most szinte bántja a fülemet: „Baby did you forget to take your meds?"

- Lehet - motyogom.

Asztalhoz ülök, révedten lógatom a bögrémbe a teatojást, figyelem, hogy színeződik vöröses barnára a forró víz. Megbontok egy doboz áfonyás joghurtot is. Éppen csak belenyalok, és már tolom is félre. Ekkor a bejárati ajtó csapódik.

Nem kelek fel, tudom, kijött, egyedül neki van kulcsa hozzám.

Cruel lép be a konyhába. Nem köszön, bögrét szed elő, ő is forró vizet tölt, instant kávéport szór bele. Mozdulatai lassúak, mégis összeszedetlenek. A szemem sarkából látom, hogy hezitál, végül leül hozzám, velem szembe. Néhány másodpercig csend ül, csak a férfi kanala csilingel a bögrében.

- Mikor keltél fel? - kérdezi halkan. Nem engem néz, a kávéját.

- Kábé tíz perce.

Újabb csend.

- Délutánra meglesz a boncolás eredménye.

- Boncolás? - ismétlem bágyadtan. - Már kész is van?

Cruel csak bólint, még mindig nem néz fel.

- Hát mennyit aludtam? - hebegem rekedten.

- Két napot.

- Miért nem keltettél fel?

- Minek? - vonja fel enyhén az egyik szemöldökét.

- Hogy segítsek.

- Nem kell a segítséged.

Odafagyok a helyemre. Tisztában vagyok vele, hogy ideges, és nem szemétségből mondja, amit mond, mégis baszott szarul esik. A férfi feláll a székről, a mosogatóba önti a barnás löttyöt, pedig bele se ivott. Az ajtó felé indul, mikor utána szólok:

- Miért bántasz?

- Nem bántalak. - Megtorpan, de nem fordul meg, úgy válaszol.

Hallgatok, pislogás nélkül bámulom őt. Cruel erre végre visszanéz rám, kesernyésen megrándul a szája, a hajába túr.

- Ne haragudj rám - morogja végül, majd eltűnik a folyosón.

Nem haragszom rád - sóhajtom magamban. Tényleg nem. Te egyedül akarsz gyászolni, magányosan, mint egy vén farkas, mi más választásom lenne, hogy tiszteletben tartom ezt?