Cseszd meg, egyetlenem (befejezett)

Tizenegyedik fejezet

„A szexet Isten teremtette. A házasságot a papok."
/Voltaire/

Minél jobban akarok valamit, az annál később jön el, naná. Az a legutálatosabb a közhelyekben, hogy túl gyakran van igazuk.

Otthon vagyok, igyekszem összekaparni magam, megígértem a letargiás Mimónak, hogy befejezem azt a kurva könyvet, ha addig élnek is a szponzorok. Nem egyszerű megszoknom a gondolatot, hogy nem az írásért írok, nem is magamnak, hanem... hanem, mert kell, ennyi. C'est la vie? Az.

Kint tombol a június eleji indokolatlan dögmeleg, olvadnak a falak, a padló, a bőröm. Az „ámítógépem" hűtője rég befuccsolt, így előtte ülni olyan élmény, mintha egy sütő mellett forgatnám a pecsenyémet a sivatagban. Remek, tényleg.

A hajamat rég felgumiztam a fejbúbom tetejére, egy szál selyem köntösben ülök, hideg üveges sört görgetek a homlokom, a nyakamon, jár a ventilátor, mégis úgy érzem, menten gutát kapok. Számolom a napokat.

Még mindig csak kedd. Még mindig csak szerda.

Reggel Tekla hív telefonon, hogy menjek velük ki a tóhoz napozni, pancsolni, dinnyét, jégkását majszolni, meg úgy egyáltalán nem felfordulni. Szinte zokogva mondok nemet. Tudom, ha most itt hagyom negyedben ezt a regényt, akkor őszig képtelen leszek visszahangolódni a kéjgyilkosok, stricik, kurvák bájos világába. Szóval maradok a belvárosban, ők meg mennek vízpartra.

Délután Alex küld egy rideg sms-t, hogy mégis mi a húgyért van ő még mindig bejelölve a fészbúk oldalamon kapcsolatcímkében. Válaszul törlöm az adatlapomat. Igazság szerint sosem használtam, mert szimplán nem érdekel, ötszáz ismerősöm van, ezek közül nagyjából négyszázötvenöt embert meg sem ismernék az utcán. S az a vicc, hogy én sosem jelöltem senkit.

Csak eltelik a szerda, még ha lassan. Észre se veszem, mikor lesz csütörtök, mert a gép előtt ülök, és mesélek, mesélek, egyszerre csak hopp, már másnap van, annak is a délelőttje. Eszem valamit, nehezen csúszik az alma, megakad a csokifagyi is. Izgatott vagyok, néha lopva pillantok a sminkes tükrömbe, az arcomat vizsgálgatom. Vigyorgok, vicsorgok, pofákat vágok, két ujjamat a fogsorom végi mosolyráncba nyomom, fémgolyókat vizionálok oda.

Este minden igyekezetem ellenére nem jön se a manó, se a kamionja, abban rohadt álomhomok. Átkozom a közlekedést.

*

Fáradtan, rémülten ébredek. A nehezen kiharcolt álmomba már megint befurakodott az az átkozott dobermann.

Most csak állt felettem, míg én hörögve fuldokoltam a saját véremben, minden körmöm tövig tört, ahogy próbáltam menekülni, mászni, ám nem ment. A dög ráérősen combomba harapott, a sebemet nyalogatta, tépte, hallottam, ahogy szakad a hús, tépődik a bőr, közben végig engem bámult, és emberi volt a tekintete, átkozottul, rohadtul, kibaszottul emberi!

Megijedtem tőle, már megint.

A fürdőszobában a mosdókagyló fülé hajolok - itt töltöttem a fél délelőttömet -, várom a rémálmokat követő szokásos orrvérzést, ám most elmarad. Az álmon agyalok, és azon, hogy ezzel valami nagyon nem stimmel. Ám hogy mi... Azt az ég tudja.

Délre összekapom magam. A tükör előtt hosszan piszkálom a fekete vállnélküli bodyt, igazgatom az anyagba varrt melltartót és a virágos, fodros szoknyát, hogy vajon jó leszek-e így. Aztán kiöltöm a nyelvemet, elvégre nem randira megyek, basszus. Rituálisan a nyakamba akasztom a fémláncon csüngő apró kulcsocskát, akárcsak anno vizsgák előtt, mert nagyanyám szerint szerencsét hoz. Szaván fogom.

A villamos megálló felé menet pofon csap a forróság, gőzölög a beton, félek, ráolvad a papucsom gumitalpa. Beállok a várakozók tömegébe, a táskámmal legyezem magam. Kárörvendő hangocska sutyorogja a fejemben:

- Kellett neked ez a passzos fekete body, kellett mi, okoska.