Cseszd meg, egyetlenem (befejezett)

Tizenhetedik fejezet

„Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly.
Hullámzik déltől hajnalig,
virágot öntöz, fényt sodor,
s a mélyén lent egy szörny lakik."
/Nemes Nagy Ágnes/

- Elmegy. Elmegy Tokióba.

- Nyaralni?

- Dolgozni.

- No tessék. Mész' vele?

- Mennem kéne?

- Ezt mondtam volna?

Görönggyel vagyok, kukáról kukára lépdelünk az utcán, az én kezemben műanyag zacskó, az angyal abba gyűjti mások kihajított kupakjait. Kész szivárványt gyöngyhalásztunk már össze.

- Maga mit tenne a helyemben? - kérdezem nagyot sóhajtva, válaszát jobban várom, mint a Megváltót.

Göröngy nem felel azonnal, talál két pet-palackot a szemetesben, lecsavarja a piros kupakokat, a zacsimba dugja.

- Nem tudhatom - dörmögi, miközben alkarja újra belemerül a kukába. - Nem én vagyok szerelmes Firkásba.

- Miért, én igen?

- Elég magácskára nézni. Úgy mesél arról a fickóról, mintha az maga lenne a szerelem.

Bűnbánón piszkálom a körmömmel a zacskó szélét. A mellettünk elhaladó emberek látványos értetlenséggel mérnek végig minket: engem, a piros kiskosztümömmel, a drága körömcipőmben, meg Göröngyöt, aki ugye Göröngy. Nem csodálom, hogy nem értik, mi zajlik köztünk. Nem is érthetik.

- És a saját kis kiadóval mi újság? - érdeklődik az angyal, csakhogy témát váltsunk.

- Alakul. Aláírtuk a nyomdával a szerződést, elkészült a logó is, Cruel rajzolta. Szóval minden rendben.

- Mi is a neve a kiadónak?

- Konkurencia.

A férfi felkacag, elismerően megpaskolja a vállamat. Nekem meg csillog a büszkeségétől a szemem, mint egy ötévesnek. Így sétálunk vissza a park felé, kéz a kézben, a cipőm sarka halkan csikorog a betonon.

- El tudja engedni őt? - kérdezi hirtelen Göröngy.

- Muszáj lesz.

- Semmi se muszáj. - Búcsúzóul megsimogatja az arcomat, gyengéden, óvón. - Maga annyira fiatal, annyi jó és rossz döntést kell még meghoznia. Ne fecsérelje az időt megbánásra.

- Honnan tudom, melyik a rossz döntés?

Göröngy cinikusan elmosolyodik, a ráncok barázdákat vágnak az arcára.

- Sehonnan.

Hosszan nézem őt, ahogy tovabiceg a késő délutáni tömegben. Én meg ottmaradok az utcakanyarban, és lélekben megingok. Kissé.

*

Hűvös az este, vastag pokrócban ülök az erkélyen, fölöttem a csillagok, alattam a napozóágy, kezemben egy Gaiman könyv. Meglepi a lábamnál összekucorodva alszik, édesdeden szuszog. A hálószobából az Mtv zörög, épp egy Nirvana dal refrénje csobog ki, az agyamba fészkel.

- We could plant a house, we could build a tree... - dúdolom halkan én is, megcirógatom Meglepi fülét. Dorombolás érte a jussom.

Elhúzódik az ajtó, Cruel lép ki az erkélyre.

- Nem fázol?

Ingatom a fejem, hogy nem. Kérdése indokolatlan, hisz rajta csak egy rövid ujjú póló van felül, az a fekete, amit én annyira szeretek rajta. Egyszer megjegyeztem ezt neki, csupán nevetett, mintha leszarná, de azóta többször látom, gyakrabban hordja.

Ő is a lábamhoz ül, hosszan nézi az arcomat, némán, mintha nem tudná, hol kezdje, amit el kell kezdenie. Szinte zavarba hoz. Az írisze nyugtalanító acélszürke, és nem forró kakaó, mégis izzadni kezd a tenyerem. Nem akarok búcsúzni, nem akarok a szakításról beszélni. Nem akarom, hogy már fájjon, hiszen úgyis fog később. Leteszem a könyvet, fel szeretnék állni, mire Cruel ujjai tapadnak a számra, visszanyom a fenekemre.

- De pisilnem kell! - méltatlankodom, és még hazudok is.

- Hát tartsd vissza. Nem hiszem, hogyha most félbehagyom, lesz-e erőm még egyszer nekikezdeni.

- Akkor hagyjuk inkább.

- Figyelj... - Itt abba is hagyja, ki nem mondott szavai a levegőben lógnak. Súlyosan, mint a hóhér bárdja.