Gyémánt (Original Story)

1.3.Fejezet - Szakácskabát és a Csend

Bencét egészen hatodikos koráig nem érdekelte, hogy hány nap van még hátra a nyári szünetig. Ő nem számolt vissza, és nem borzasztotta el, amikor valamelyik osztálytársuk fáradtan felsóhajtott, hogy még kétszázvalahány nap van az évzáróig. Viszont ötödik után volt az első nyár, amikor végre elengedték vidékre, és egy egész hónapot tölthetett Laci nagyszüleinél. Nem kaptak teljes szabadságot, mert azért voltak megkötések, de másmilyenek, mint otthon. Onnantól kezdve Bence is visszaszámolta a napokat a vakációig, és érezte a csiga módján vánszorgó idő súlyát, ez pedig semmit nem változott a közép- vagy a főiskola kezdetekor.

Most nem tudta, hogy az idő mikor kapcsolt turbófokozatra, de elröppent egy egész hónap. A felismerést pedig Áronnak köszönhette, aki hozott neki Túró Rudit, hogy megünnepeljék az egy hónapos korrepetálási fordulójukat.

Már a kupis termet is egészen megszokták. A térképen lerakódott por, mint egy ismerős terítő terült szét a plexin, és a törött székekből épített tornyok barátságos műalkotássá szelídültek. Egyszer jelezte a portás, hogy felszabadult egy jobb terem, ahova átülhetnek, de Bence visszautasította. A jobb helyek csak átmenetileg elérhetőek, de ez teljesen az övék volt, nem kellett osztozniuk rajta senkivel. A romhalmazok állandósága megnyugtatta. Egy másik hellyel újra kéne kezdeniük a barátkozást, ami elvonná a figyelmüket a tanulásról.

A tanulásról, amivel sokkal jobban haladtak, mint azt Bence valaha képzelte. Áron szorongása és utálata a számok iránt valamelyest csökkent. Már nem lökte arrébb a füzetet, hogy ő ezt utálja és nem tudja kiszámolni, hanem próbálkozott, és a sikerélmények mindig fellelkesítették. Bence nem fukarkodott a dicséretekkel sem, amiket Áron mindig szerényen és pironkodva fogadott.

De a terem nem csak végeláthatatlan feladatmegoldásoknak volt tanúja, hanem filmeket, könyveket és zenét érintő élénk beszélgetéseknek, fáradtság miatt hibásan kiejtett szavaknak, rossz poénoknak és hangos nevetéseknek is. Egy barátság születésének.

– Helló! Bocs, hogy késtem. – Áron mindig így indított.

– Nem késtél. – Bence pedig mindig ezt válaszolta neki, mert Áron soha nem késett el, maximum két perccel a megbeszélt idő után érkezett, de Bence szótárában az nem számított késésnek.

Ha valami az elmúlt egy hónapban nem változott semmit, az Áron táskapánt-gyűrögetése. Mindig szorosan markolta az anyagot, ami már nem is tudott visszaállni az eredeti állapotára, és rengeteg cikk-cakkos mintában megtörve futott végig a vállától a derekáig.

– Minden oké? – kérdezte Bence. Ez is része volt a szokásos hétfői párbeszédnek. Ilyenkor Bence végignézte, ahogy Áron lassan leereszkedik a székre, úgy, mint aki attól fél, hogy rajzszögbe fog ülni.

– Aha. – Ez volt a megszokott válasz, aztán Áron az ölébe vette a táskáját, amiből kipakolta a füzetét, a könyvét és a számológépét, majd óvatosan a széke mellé rakta.

A mozgása darabos és nehézkes volt, mint egy robotnak, aminek nem olajozták be rendesen az alkatrészeit. Hiába a szép tónusú barna bőr, ha hétfőnként sápadt volt, mint egy szellem, és ronda táskák csüngtek a szeme alatt. Úgy nézett ki, mintha hétvégente egy szemhunyásnyit sem aludna. Másoknak reggelente kellett egy kávé, hogy felébredjenek és működni tudjanak, de Áron olyan volt, mint akinek napok kellenek ehhez. Mire eljött a csütörtök, addigra nyoma sem volt a döcögős mozgásnak és nyúzottságnak, csak a táskapánt nyomorgatása maradt meg, mint ahogy most is.

Ott ült Bencével szemben a széken, egyik kezével a táska pántját szorította, a másikkal a cipzárral játszott, remegtette a lábát és kerülte a szemkontaktust. Bence anélkül is tudta, hogy kérdezni akar valamit, hogy megszólalt volna.