Gyémánt (Original Story)

4.11. Fejezet - Szalai Bence

– Beni?

Bence hátrafordult. Az utóbbi két napban többször zoomolt ki a világból és veszett el a gondolataiban. Áron abban a pillanatban tudta, hogy valami történt, amikor délután találkoztak. Bence egy gyenge mosollyal és egy „Nincs semmi baj!" mondattal lerázta magáról a kutató tekintetet, de Áron gyanakvását nem lehetett ilyen könnyen elaltatni. Tudta, hogy valami nincs rendben, mert ha Bencéről volt szó, százhúsz százalékosan figyelt rá.

– Igen? – kérdezett vissza Bence.

– Hát csak... – Áron elhallgatott. Zsebre rakta a kezét, de egy pillanat múlva meggondolta magát, és inkább csak lógatta maga mellett. – Mit csinálsz?

Bence lenézett a pultra, ahol egy kávékapszula hevert, de bögrét nem vett elő, a kezében egy teljesen száraz mosogatószivacsot szorongatott. Szombat délután volt, és Bence azt se tudta, hogy délelőtt mit csinált, és ahogy végignézett a pulton, arról sem volt fogalma, hogy valójában miért ment a konyhába. Gyorsan visszadobta a kapszulát a tartóba, a szivacsot meg a mosogatóba, és Áronhoz lépett. Belesimult az ölelésébe, mélyen belélegezte az illatát, ami aznap öblítőből, tusfürdőből és vaníliás cukorból állt.

Igazából Bence arra próbált rájönni, hogy amikor azt mondja, nincsen semmi baj, akkor tényleg úgy is érzi-e magát. Újra és újra feltette magának a kérdést, változott-e valami, most, hogy tudta, Iván írt neki egy levelet.

Vannak pillanatok, amik örökre megváltoztatják az ember életét. A másodperc törtrésze alatt végbemenő apró történések, de a hatásuk akár egy cunami pusztításával is felérhet. Vajon sorsdöntő volt-e Bence számára az a pillanat, amikor Laci elárulta neki, hogy valójában megkapta azt a várva várt levelet?

Bencét egy apró puszi akadályozta meg abban, hogy jobban elmerülhessen a gondolataiban. Egy másiktól – amit a füle alatti részre kapott – jóleső borzongás futott végig a gerincén.

– Itt vagyok – suttogta Áron, aki az utóbbi két napban hosszabban csókolt és szorosabban ölelt.

Bence válasz helyett inkább csókolt. Először lassan, amivel azt akarta elmondani, tudja, hogy számíthat Áronra, aztán mélyen és szenvedélyesen, amiből remélte, hogy a szerelmét fogja kiolvasni. Amikor valahogy feltornászta Áront a konyhapultra, már nem igazán emlékezett rá, hogy éppen mit is akart szavak nélkül elmondani.

– Ez a konyhapult – kuncogott bele Áron a csókba.

– Aha – nyugtázta Bence a megállapítást, miközben Áron lábai közé férkőzött.

– Nem éppen arra találták ki, hogy üljenek rajta.

– Nem? – nézett fel Bence ártatlan képpel, és nagyon igyekezett, hogy ne mosolyogjon, amikor Áron lábai a csípőjére kulcsolódtak.

– Nem. Ennek az a rendeltetése, hogy előkészítsd rajta az alapanyagokat a főzéshez.

Bence somolyogva előredőlt és belecsókolt Áron nyakába.

– Honnan tudod, hogy éppen nem a desszertemet készítem elő? – suttogta a bőrére.

– Jaj, Beni, nem mondj ilyeneket – sóhajtott fel Áron.

Bence gondolatban nem túl kedves folytatásokat rakott Áron mondata mellé, amivel az előbbi játékos hangulatot sikerült is megölnie.

– Unod már – kérdezte félénken –, hogy mindig csak a mézesmadzagot húzom el az orrod előtt?

– Nem így értettem. Csak... Nagyon hülyén néznék ki pucéran a konyha közepén, ha kiderülne, hogy csak vicceltél.

– Sose viccelnék ilyennel – válaszolta komolyan, aztán Áron mellkasának döntötte a fejét, és hallgatta, ahogy ütemesen dobog a szíve.