Gyémánt (Original Story)

2.8.Fejezet - Mezőségi Áron

Csak egy kérdés. Egy teljesen egyszerű, hagyományos kérdés, és mintha összedőlt volna minden. Laci sikeresen elültette a bogarat a fülébe Áronnal kapcsolatban. Persze, nem a félig poénos összeesküvés-elméletekkel, amikkel a kurzus utáni este bombázta. Laci mindenféle teóriát alkotott, hogy Áron egy politikus vagy más befolyásos ember eltitkolt gyereke, egy bűnszervezet tagja, akik az olyan jólelkű fiúk kizsákmányolására utaznak, mint Bence, vagy egy ufó. Bence közölte vele, hogy hamarabb hinné el Áronról, hogy egy idegen entitás, minthogy bűnöző lenne.

De tényleg nem tudott Áronról semmit, és nagyon szeretett volna. Nem azért, hogy megbizonyosodjon róla, nem politikus-csemete, hanem mert egyszerűen meg akarta ismerni. Úgyhogy ennek érdekében vasárnap délután feltett egy nagyon egyszerű kérdést.

– Mit dolgoznak a szüleid?

Ez egy olyan kérdés volt, amire még az is válaszolna, aki rosszban van a szüleivel. Ha mást nem akkor azt, hogy nincs értelme szavakat pazarolni rájuk. Ehelyett Áron lesápadt, ökölbe szorította a kezét, és berohant a hálószobába. Bence felkészült újabb három nap kínos feszengésre és mély hallgatásokra, de Áron egy perccel később visszajött, kezében a fadobozzal, amit úgy szorongatott, mintha az élete múlna rajta. Bence azóta nem látta a dobozt, hogy elpakolták Áron ruháit a szekrénybe.

– Nézd, nem muszáj beszélnünk a szüleidről – törte meg Bence a csendet. – Nekem sincs túl jó kapcsolatom velük, úgyhogy megértem, ha ez kellemetlen téma és nem szeretnél róla beszélni.

– De szeretnék! – vágta rá Áron hirtelen, aztán sokkal halkabban folytatta. – Szeretnék, csak félek. Félek, hogy miután beszéltünk, meg fog rólam változni a véleményed, és elküldesz.

– Áron. – Bence közelebb csúszott a kanapén. – Nem foglak elküldeni. Kivéve, ha szabadidődben embereket ölsz.

A poén nem ért célba, mert Áron még csak el se mosolyodott.

– Csináljak egy teát? – próbálkozott. – Vagy hozok csokit, jó? Azzal majd könnyebb lesz a beszélgetés.

– Ne! – rázta meg Áron hevesen a fejét. – Nem akarok semmit kapcsolni ehhez a beszélgetéshez. Így is van már, ami hozzákapcsolódik és megkeseríti az életemet.

Bence várt. Nézte Áron profilját, ahogy a lélegzetvételeknél megmozdul az orrcimpája, az ajkát rágja, és enyhén dülöngél. A combjain feküdt a doboz, amit még mindig erősen markolt. Bence tekintete levándorolt a téglalap alakú tárgyra, ami az emlékeiben sokkal kisebb volt, de arról az éjszakáról csak Áron kétségbeesése maradt meg tisztán.

Először fadoboznak nézte, de most, hogy nagyobb figyelmet fordított a mintákra, a festésre és az illesztésre, rájött, hogy ez is egy olyan darab, amit a kínai boltokban árulnak és meghatározhatatlan anyagból készül. Méretét tekintve egy cipősdoboznak felelt meg, egy pár kényelmesen elfért volna benne. Az elejére két apró, kallantyús zárat csavaroztak.

Áron nyitott szájjal lélegzett, mélyen magába szívta a levegőt és hosszan fújta ki. Az egyik lábát felhúzta a kanapéra, teljes testével Bence felé fordult, és mélyen a szemébe nézett. Csendben teltek a másodpercek, aztán Áron végre megszólalt.

– Hazudtam neked. – A hangja megtört és rekedt volt.

Bence igyekezett megőrizni a semleges arckifejezését, nem akart mindjárt a legrosszabbra gondolni. Magában azon imádkozott, hogy Laci felvázolt elméletei közül egyik se legyen igaz. Vagy ha mégis, akkor az „Áron egy ufó, akinek a népe le akarja igázni a Földet" elmélet.

– Emlékszel – folytatta Áron félénken, most már megszakította a szemkontaktust –, amikor azt mondtam, nem ünneplem a születésnapomat? Az igazság az, hogy nem tudom, mikor van a születésnapom.