Gyémánt (Original Story)

1.4.Fejezet - Fecskék és a Dolgozat

Minden egyes lépéssel egyre jobban elhalványult a forgalom zaja. A buszok zörgését és szuszogó pöfékelését, az autók monoton zúgását felváltotta a madárcsicsergés, mert a késő őszi idő ellenére még voltak, akik énekkel töltötték meg a lombkoronákat. Valahol egy kutya csaholt kitartóan, valami neszelt az útmenti avarban. Bence talpa alatt ropogtak az apró kövek.

Emlékezett, amikor több mint négy évvel ezelőtt először végigsétált ezen az úton. Ideges volt, egy papírlapot szorongatott a kezében, amire az útvonalat írta fel, és magában gyakorolta a szövegét, amivel vissza akarta mondani az önkénteskedést. Eredetileg nem Budakeszire jelentkezett, hanem a Fővárosi Állatkertbe, de egy hét után megkérték, hogy menjen át a Vadasparkba kisegíteni. Az az egy hét pont arra volt elég, hogy végre megtanulja, mit merre talál a személyzeti részlegen és összebarátkozzon egy-két ott dolgozóval. Elvállalta, mert nem akarta, hogy azt higgyék, nem gondolja komolyan az önkéntes munkát. Elvállalta, mert a nagyszülei régen imádtak odajárni. De amikor kiderült, hogy egy órát kell utaznia, elbizonytalanodott. Amikor felhívta az ottani vezetőt, Rozenberg Klárát, hogy bemutatkozzon, és kiderült, nem egy-két alkalomról van szó, hanem hetekről, már tudta, hogy nem vállalhatja el. Az első nap végén meg akarta mondani, hogy nem fog tudni többet jönni. Felkészült egy védőbeszéddel, amiben majd a távolságra fog hivatkozni, meg egy lefoglalt nyaralásra, de folyamatosan olyan érzése volt, hogy ezek csak mondvacsinált indokok, és éppen cserben hagy valakit, akinek nagy szüksége van a segítségre. Takarmányokat kellett elpakolni egy idősebb férfival, aki történetmeséléssel töltötte meg az eseménytelen munkát. Egészen zárásig maradnia kellett, aztán Klári néni karon fogta és elvitte sétálni. Mesélt a park történelméről, az ott élő növényekről, a benne lakó állatokról és az őket gondozó személyzetről. Aztán mikor igazán mélyen jártak már a természetben, egyszer csak megállt, feltartotta az ujját és azt kérte Bencétől, hogy mondja el, mit hall.

- Nem hallok semmit - felelte Bence pár perc hallgatózás után.

- A válasz jó, és a válasz nem jó - mosolygott rá Klári néni. - Nem hallod azt, amit egész nap hallasz. A város zaját, a benne robogó autókkal és az örökké rohanó emberek morgásával és nyüzsgésével. Viszont nem igaz, hogy nem hallasz semmit, mert itt is vannak hangok, csak ezek másmilyenek.

Bence újra fülelt, és akkor már ő is hallotta. Az éneklő madarakat, a döngicsélő méheket, a közelben sétáló szarvasokat és távolban felbőgő szamarat, és mindezek mellett meghallotta a csendet. Nem olyat, amit otthon szokott a hálószobájában elővarázsolni, hanem egy másik fajtát, de ez is ugyanazt a nyugalmat hozta el neki. Elmosolyodott, és képzeletben apró darabokra tépte a felmondó beszédét. Azóta is úgy gondolja, hogy az volt élete legjobb döntése.

Most Bence pontosan ugyanolyan idegesen lépkedett a Vadaspark bejárata felé, mint az első nap. Ma társulni fog hozzá valaki, és még maga sem jött rá, hogy miért izgul ennyire. Hiszen nem ez az első alkalom, hogy hozott magával embereket. Laci jött legtöbbször, néha Panni is csatlakozott, aki párszor hívta a legjobb barátnőjét, Fannit is. De ez alkalommal Áron fog mellé szegődni, és ettől nem várt izgatottság járta át.

Pénteken délután kapott Árontól egy üzenetet, hogy felszabadult a szombatja és arra gondolt, hogy szívesen töltené egy kis ingyenmunkával. Bence pedig egyből összeszidta, hogy az önkénteskedésre nem lehet így tekinteni. Ősszel tényleg nem kapott érte pénzt, de helyette volt házi készítésű süti, forró tea, és egy rakás nagymama és nagypapa típusú kedves idős ember, akik csokival akarták megtömni. Ami ellen Bence természetesen egyáltalán nem tiltakozott. Miután túljutottak az általános edukáción, leírta Áronnak, hogy mikor találkozzanak és miben érdemes jönni, milyen munkára számíthat és hogy kábé meddig fognak maradni.