Az igazán "jó" fiú [Befejezett]

11.rész

Mostanában nem aludtam jól. Ez alól a mai nap sem kivétel. Bár többet aludtam, mint máskor, de sokkal fáradtabban keltem, mint szoktam. Éjjel többször felkeltem és nem tudtam magammal mit kezdeni. Nehezen aludtam vissza, de ez nem gátolt abban, hogy többet aludjak, mint valaha. Jackal még aludt, amikor felkeltem. Felültem az ágyon és végig néztem a szobán. Tisztábban láttam, mint tegnap, de a szívem jobban fájt és sokkal rosszabb volt ezt érezni. Jobban éreztem volna magamat, ha nem szeretek bele vagy nem is ismerem meg azt az énjét, ami egyszer-egyszer egy kis szeretetet vagy elfogadást. Vagy azt, aki törődött velem, akkor nem lenne ilyen bajom. De nem. Megmutatta ezt nekem és ezután beleszerettem. Jobb volt az, amikor nem tudtam erről az egészről.

Kimásztam az ágyból és oda sétáltam halkan a fiúhoz. Hátra fogtam a hajamat és leguggoltam hozzá. Olyan békésen aludt. Én is ezt akartam. Csak vele. Milyen érdekes. Csak nem régen fedeztem fel iránta az érzéseimet, de már akaratos vagyok. De ez ellen nem tudtam tenni. Egyszerűen csak szeretem őt.

- Sajnálom, hogy szeretlek. - suttogtam. - Ígérem elfog múlni.

Ezek után halkan kisétáltam a szobából. Az érzéseim túl erősek lettek ilyen kevés idő alatt, amit nem értek. Nem tudom magamat megérteni és van olyan érzésem, hogy sosem fogom. Neki tényleg csak egy egyszerű lány vagyok, de mit tegyek, hogy észre vegyen? Nem vagyok olyan helyzetben, hogy legyen arra időm, hogy szerelmes legyek. Ezek szerint csak meg kellene tanulnom feladni őt? De mi lesz, ha nem akarom? Ha ez az érzés sokkal erősebb, mint bármi, akkor nem fogom tudni feladni.

Bementem a fürdőbe, ahol hagytam tegnap a ruhámat és felvettem a nadrágomat, hiszen a pólót nem akartam levenni. Az hozzá tartozott és így kicsit olyan volt, mintha a barátnője lennék, nem? Nem, nem, nem. Nem szabad most ilyenekre gondolnom. Viszont így, hogy itt élhetek vele, sokkal több dolgot fogok megtudni róla. És ha nagyon kitartó leszek és makacs, akkor szeretni fog.

Lementem a konyhába, ahol szembe találtam magamat az anyukájával. Alig múlt nyolc óra, de ő már a konyhában készítette az ebédet.

- Jó reggelt Kelly. - köszönt boldog mosollyal.

- Jó reggelt.

- Segítesz nekem egy kicsit?

- Persze. Mit segítsek?

- Szeretnék sütni sütit, de nekem az ebéddel kell foglalkoznom. Lehetne, hogy segítesz benne?

- Persze.

Megkaptam a receptet és igyekeztem a lehető legjobban csinálni. Mivel miután egyedül laktam magamra főztem és sütöttem, ezért könnyebben ment, mint vártam. Fogalmam sics milyen süti lett. Annyira koncentráltam, hogy csak összetettem a dolgokat, majd csak akkor néztem meg, amikor már be került a sütőbe az első tepsivel.

- Én készen vagyok az ebéddel. - szólalt meg az anyukája. - Megyek összeszedem a cuccokat a házból?

- Egyedül?

- Dehogy. A férjem jön segíteni. - elkezdtem gondolkodni, de nem rémlett, hogy ki az. Majd csak akkor esett le, amikor bejött a konyhába, hogy szóljon Sarahnak, hogy indulhatnak.

- Édesem, mehetünk?

- Persze.

Ezek után csend telepedett a házra. Belegondolva nem emlékszem erre az egészre. Jackalnak, pedig pont ez eshetett rosszul. De nem tudom, hogy ettől függetlenül miért ilyen. Kissé megráztam a fejemet, majd megnéztem a sütit, amikor megnyikordult a lépcső egyik foka. Mire felemeltem a fejemet, addigra már Jackal nézett rám vissza, kócos hajjal és álmos szemekkel. Megakartam ölelni. Mindennél jobban. De nem lehet. Erősen a tudtomra adta, hogy nem akar semmit tőlem, bár ezt csak tudat alatt.

- Szüleim? - kérdezte, de csendben maradtam. Nem jött ki hang a torkomon. Képtelen voltam vele beszélni a tegnapi után. Ha megtudná, hogy mennyire vágyom minden érintésére, akkor újra elhagy és egyedül maradok, amit nem akarok. Inkább csendben maradok és elrejtem ezt az egészet. - Kelly hallasz?

- Igen.

- Feltegyem még egyszer a kérdést vagy elmondod magadtól a választ.

- Elmentek.

- És hova?

- A házamba.

- Remek. Kössz a választ szivi. - mondta és oda jött hozzám. Belenézett a sütőbe, majd ment tovább. Nem mondott semmit, de nem is vártam. Faragatlan bunkó. - Ki engedte meg, hogy használd a konyhát? - szegezte nekem a kérdést egy idő után.

- Miért? Nem lehetek itt?

- Zavarsz az biztos. - mondta ki nekem, pedig, mintha megforgattak volna a szívemben egy tört.

- Akkor miért engedted, hogy itt maradjak?

- Nem lehet anyámmal vitatkozni.

- Fejezd be akkor sütést. - dobtam le a rongyot a kezemből. - Amint vége ennek az egésznek beszélni akarok veled, de ígérem, hogy utána soha többet nem fogsz látni.

- Remek lenne. Már megszoktam a nélküled lévő életet. - mondta és beletúrt a hajába. Így hátra húzva teljesen máshogy nézet ki. Majdnem..olyan...volt...mint...Ethan? Nem, az nem lehet. Biztosan keveset aludtam.

- Jackal.

- Mi van?

- Mi az igazi neved?

- Miért kérdezed?

- Mi az igazi neved?

- Hm... Emlékezz rá vissza, hiszen kicsinek mindig szaladtál utánam és a nevemet harsogtad, hogy várjalak meg.

- Ethan Evans... - mondtam ki gondolkodás nélkül.

- Bingó. Ugye milyen jó színész voltam? Nem tudtad volna megmondani, hogy én vagyok. Én vezettelek rá. Reméltem, hogy végre észre veszed és nem kell neked jó pofizni. - mondta én, pedig közelebb mentem hozzá. Megfordult a széken és felém nézve folytatta. - Na, mi az kicsi lány? Morcik lettünk?

- Két dolgot meg kell tennem, hogy tisztázzam ezt az egészet magamban. - mondtam és magamhoz húzva megcsókoltam. Viszont, ahelyett hogy lágyan érintettem volna meg az ajkait, egy rövid csók után ráharaptam az alsó ajkára. A számban éreztem a vére ízét, majd elengedtem.

- Átvertelek és csak ennyit tudsz? - nevetett én, pedig elmosolyodtam.

- Nem. Ez ahhoz kellett, hogy elfelejtsem az érzéseimet irántad. Ez pedig a másik. - mondtam és hatalmas lendülettel pofon vágtam. Legalábbis nekem az volt. - Dögölj meg, amiért ezt tetted velem. Miért érdemeltem ezt? - kérdeztem, de meg sem várva a választ felmentem és bezárkóztam a szobájába.

Nem tudtam mást csinálni. Csak zokogtam és zokogtam. Megbíztam benne, de ő csúnyán kihasználta ezt a helyzetet. Végig tudta, hogy szerelmes vagyok belé és csak játszott. Tudta, tudta, tudta. Miért nem érdemlek annyit, hogy valaki legalább viszont szeressen? Miért nem maradok csendben az ilyen helyzetekben? Vagy legalábbis... Miért felejtettem el őt ennyire egyszerűen? Mi történt kettőnk között, hogy most ennyire utál? Látom a szemében a megvetést. De nem vettem észre ebből semmit, mert szerettem volna megbízni valakiben és sajnos pontosan ekkor toppant be ő az életembe és lett ennek az áldozata. Most már biztos vagyok benne, hogy ő ezt sosem akarta. Ő csak bosszút akart állni rajtam, hogy megértesse rossz érzés valakit elengedni.