Az igazán "jó" fiú [Befejezett]

4. rész

A fájdalomtól szenvedve igyekeztem elbújni egy halom szemét mögé. Minden rendben lesz. Ezek után nem lesz több ilyen. Hiába próbáltam magamat nyugtatni a pánik és a fájdalom eluralkodott felettem. Rettegtem. Nem akarom ezt az egészet. Miért nem tudtam rendes családba születni?

Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor közeledő lépteket hallottam. Összehúzódtam amennyire csak tudtam. Reméltem, hogy Jackal lesz az, hiszen akkor biztosan megtalál. Bíztam benne és hittem, hogy sikerült neki legyőznie azt a halom szemetet, akik üldöztek engem. Hogyan talált meg? Nem, nem, nem, nem. Nem ez most a lényeg. Biztosan vissza fog jönni és akkor elmond mindent.

A léptek közeledtek. Nem tudtam ki az és nem mertem megszólalni sem. Ha Jackal az, akkor szólnom kellene. De nem lehetek biztos benne. Csendben összekuporodtam és lassan lélegeztem.

- Kelly? - hajolt a szemét közé a fiú én, pedig kimásztam és megöleltem. Nem érdekelt, hogy véres a ruhája, nem érdekelt, hogy fáj a lábam. Életben volt és ez számított. Nem akartam holtan látni, hiszen most kezdtem el benne bízni. - Hé... Ne ölelgess csak úgy. - mondta és próbált magától ellökni, de nem engedtem.

- Kérlek. Csak egy kicsit.

- Félned kellene tőlem. - sóhajtott, majd átkarolt.

- Megmentettél.

- Embert öltem.

- De akkor is megmentettél.

- Erre mondtam, hogy érdekes vagy.

Pár percig még hagyta, hogy átöleljem, majd hívott egy taxit és hazajött velem. Nem akartam egyedül lenni ezek után. Már-már vártam, hogy kimondja, hogy én megmondtam, de nem tette. Helyette zuhanyozni akart és váltás ruhát. Apa ruháiból adtam neki, ami eléggé furcsa volt. De most nem foglalkozom ilyen dolgokkal. Miután lefürdött ellátta a lábamat, majd elküldött aludni. Nem ellenkeztem és nem mertem azt se bevallani, hogy ezek után nem merek egyedül aludni. Csendben maradtam és szót fogadtam. Tartozom neki.

- Itt maradok éjszakára. - jelentette ki. - Ha bármi bajod lesz akkor... Fater haragjától kell menekülnöm. Holnap átjön és beszélnünk kell sok mindenről.

- Rendben.

Ezzel becsukta az ajtót és a gondolataimba merültem. Régen volt már, hogy valaki van velem. Hogy gondoskodik rólam, még ha ez csak egy feladat is számára. Nekem nagyon sokat jelent. Hiszen megtett értem ennyi mindent. Nem vagyok az az ijedős fajta, de ma úgy érzem, hogy inkább otthon kellett volna maradnom és békességben lenni. Lehet ezzel lepleztem le magam, amiért holnap hatalmas fejmosás fogok kapni. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz. Mindent tudni akarok most már. Nem akarom, hogy tereljenek, hanem mondják el a teljes igazságot a szüleimről. Úgy gondolom, hogy megérdemlem, hiszen miattuk vagyok most veszélyben. Miattuk haltam meg én is majdnem és Jackal is. Jár nekem a tudás. Ő megmentett és tudom, hogy a későbbiekben is meg fog, ha bármi baj lenne és ez jól esik. Nem kell, hogy szeressenek. Erre már rájöttem. Most leginkább csak arra vágyom, hogy törődjenek velem. Régen volt már, hogy valaki ennyit foglalkozott velem, mint ők.

Nehézkesen aludtam el. A gondolataim nem akartak csillapodni és minden kisebb zajra felkaptam a fejemet, attól rettegve, hogy megint bajban vagyunk. Nem tudtam szabadulni ezektől a gondolatoktól. Csak meredtem a szobám ablakára és figyeltem, ahogyan a bokrok szépen lassan mozognak a szél lágy érintésétől. Ez eddig megnyugtatott, de most azt érzem, hogy idegesebb vagyok, mint valaha. Nem nekem való ez az egész. Ki akarom csak pihenni magamat és túljutni ezen. De nem tudom, hogy mennyire lesz lehetséges. Figyeltem a szekrényen lévő képeket, ahol a szüleimmel voltam, akik mosolyogva pózoltak velem a képen. Próbáltam azokra a szép emlékekre gondolni, ami miatt eddig eljutottam a haláluk óta. Mindent megpróbáltam, hogy gyorsan elaludjak, de semmi haszna nem volt. Csak forgolódtam és agyaltam.

Egy idő után meguntam és felültem az ágyon. Kimentem a nappaliba, ahol a kanapén már Jackal aludt. Próbáltam halk lenni, hogy ne keltsem fel. Ő már biztosan hulla fáradt volt.

- Miért nem alszol? - tette fel nekem a kérdést én, pedig összerezzentem.

- Megijesztettél.

- Ez nem válasz a kérdésemre.

- Nem tudok aludni. Félek. - vallottam be és kinyitottam a hűtőt. Elővettem belőle a tejet és mint a kisgyerekek megpróbáltam a már megmelegített tejtől elálmosodni, amit a fiú végig nézett.

- Nem kell félned, hiszen itt vagyok.

- Tudom, de már attól is tartok, hogy bajod esik miattam. Nem akarom, hogy bajod essen.

- Ez kedves, de én azért vagyok melletted, hogy vigyázzak rád.

- Miért vállalsz ennyit valakiért, akivel csak most találkoztál?

- Mindig is ezt csináltam. Ehhez már értek.

- Értem. Miért ölsz embereket?

- Mármint?

- Amikor felvetted a telefont azt mondtad, hogy tiszta vér vagy. Gondoltam...

- Inkább ne gondolkodj. Ez nem tartozik rád szerintem.

- Sajnálom.

- Menj vissza aludni.

- Rendben.

Letettem az asztalra a poharat és elvonultam a szobámba. Igaza volt. Nem kellene mások életébe beleavatkoznom, de nem tehetek ellene, ha érdekelt, akkor érdekelt. Egyre több minden érdekel vele kapcsolatban. Hiszen, ha ez az egész így alakul, akkor nekem sokáig szükségem lesz rá. És ez egyben ijesztő és megnyugtató. Ő az első ember, akiben hosszú idő után először megbízom. Felszabadító és kellemes érzés. És a maga módján kedves is. Kár, hogy a bunkósága mögé rejti ezt az egészet. Érdekesebb lenne, ha mutatna egy kis jóságot. Mármint eddig is jó volt velem, csak nem kedves. Vagy nem tudom.

- Összezavarodtam. - mondtam ki hangosan és hasra fordulva az arcomat a párnámba temetve igyekeztem a lehető leggyorsabban elaludni. Hosszú napom lesz és ki kellene aludnom magam. Bár, mindig úgy nézek ki, mint egy zombi. Sötét karikák és élettelen tekintet. Már csak a zöld bőrszín és az agyakra való éhség hiányzik.

Másnap reggel izgatottan vártam arra, hogy megtudhassam az igazat. Tudni akartam és kíváncsi voltam. Meg fogom tudni a szüleim titkait, amiről pár napja szereztem tudomást. Féltem mi az igazság. Csak nem lehet olyan rossz. Bár a tegnapi napból kiindulva ez buta kijelentés volt. Eddig lehet, hogy hazugságban éltem. Lehet, hogy a szüleim, hogy valami bérgyilkosok voltak és egy fejesnek a lányát megölte vagy valamelyik családtagját. Zavaros volt ez az egész, de most már kifog nemsokára tisztulni a kép. Nem ugráltam az örömömben, hanem ültem a kanapén és igyekeztem nem eltörni az ujjaimat. Az összes lehetséges helye kiropogtattam a kezemet, ami öreg koromra nem lesz a legpozitívabb dolog. Már, ha ezek mellett a dolgok mellett megélem az öregkort.

Csengettek. Jackal nyitott ajtót.

Az ősz hajú férfi sebes léptekkel jött be a házba és egyenesen megindult felém. Aggódó szemekkel végig mért és próbálta az egészet nem úgy csinálni, mint akit szétvet az ideg. Belenéztem a kék szemeibe és nyeltem egyet.

- Tudni akarok mindent.

- Ezek után nem csodálom. - mondta és nyelt egyet. Leült velem szembe és összekulcsolt kezeivel a lábán támaszkodott. Olyan érzésem volt, mintha valami szörnyűséget készülne mondani. A szívem a torkomban dobogott és nem tudtam levenni róla a szememet. Olyan dolgot tudott, amit én mindennél jobban tudni akartam. - Nem tudom, hogyan fogod ezt fogadni, de azt tudnod kell, hogy a szüleid mindennél jobban szerettek.

- Ezt nagyon jól tudom. Mindig is tudtam. - mondtam és próbáltam abba az írányba terelni a beszélgetést, amiben megtudhatom végre az igazságot.