Az igazán "jó" fiú [Befejezett]

10.rész

Értetlenül néztem a nőre, aki csak mosolygott. Majd egy hosszú hatás szünet után elkezdett mesélni.

- Az igazság az nem az volt, hogy az olasz kergeti a szüleidet, mert elhagyta őket. Az eleje igaz volt, de azt kifelejtette Eddy, hogy nem csak az apukád dolgozott ott, hanem ő is. És miután apukád kivált tőlük, akkor dühös lett, mert magára hagyta. Azt hitte, hogy együtt mennek bele és együtt is maradnak a végéig. De nem. Apukád téged választott. És élete végéig abba a hitbe élt, hogy az olasz próbálja megölni, de ez csak Eddy haragja volt. Azért állította melléd a fiamat, mert azt hitte gyenge. Senkinek nem híreszteltem el, de katona voltam. És amikor a fiam született leszereltem. A szüleiddel ekkor találkoztam. Együtt neveltünk titeket. Napközben én este, pedig ők. Éjszakai műszakban dolgoztam. A szüleid, pedig nappal.

- De nekem erről nincs semmilyen emléke sem.

- Persze, hiszen kicsi voltál. Majd a kisokos fiam megbántott és nem akartál többet jönni, majd szépen lassan elfelejtettél minket.

- Sajnálom.

- Nincs semmi baj. Gyerek voltál. És ehhez a helyzethez most is az vagy.

- Ez igaz. - sóhajtottam.

- Na, de most irány fürdeni és lefeküdni. Már este van. Holnap nem mentek sehova.

- Rendben anya. - mondta, majd rám nézett. - Gyere. Segítek.

- Fiam. Te alszol a földön. Kelly aludjon az ágyadban. Holnap rendbe teszem a szomszéd szobát és itt marad egy darabig.

- De az...- kezdte, de az anyja szigorú tekintetekkel kezdte el méregetni és félbe hagyta a mondatot. - Jó, gyere. - mondta és elindult fölfelé a lépcsőn.

Néma csendben követtem. Az emeleten négy ajtó volt. A legvégén lévőbe mentünk be. Felkapcsolta a villanyt és rálátást nyertem a szobájára. Eléggé rendezett volt, ahhoz képest, hogy ő egy fiú. De ezen már meg sem lepődöm. Felesleges. A falak pasztell zöldek voltak és volt benne pár darab sötét barna bútor helyezkedett el benne. Semmi utalás nem volt arra, hogy az egy fiúnak a szobája volt, kivéve az ágyneműjét, ami fekete volt. Ebből, ha kicsit sandítok az egyik szememre talán, de csak talán gondolhatok arra, hogy egy fiú szobájában vagyok.

- A fürdőt azt mindjárt megmutatom, hogy hol van. A többit, pedig mindjárt adom. Mivel nincs egy darab ruha se nálad, ezért most kivételesen kapsz egy pólót. Bár rád nézve ez egy hálóing lesz neked. - mondta és a kezembe adott egy piros pólót.

- Azt hittem jössz. - mondtam és a pólót bámultam. - Megígérted.

- Azt is, hogy nem megyek a közeledbe.

- De most mégis itt vagy.

- Mert anyám így akarja.

- Akkor számodra tényleg csak egy gyerek vagyok?

- Miért lennél több Kelly? Elfelejtettél. - jött közelebb. Az ajtónak hátráltam. Az alkarjával megtámaszkodott a fejem fölött és lenézett rám. Nyeltem egyet. - Lehet, hogy gyerek voltál, de nagyon makacs akkor is. Nem hagytad, hogy bocsánatot kérjek.

- Sajnálom, sajnálom, sajnálom. - mondtam és a pólóba temettem a fejemet. Nem akartam előtte sírni.

- Hagyjuk. Régen volt.

- Bocsáss meg nekem. Nem akarom látni, ahogy újra kisétálsz és ott hagysz. Hiányoztál és magányos voltam.

- Rettenetes dolgokat tettem veled. Ne ragaszkodj hozzám.

- Nem tehetek ellene. Amikor a közelemben vagy én... Hagyjuk. Hol a fürdő? - kérdeztem és kinyitottam az ajtót, de ő visszacsukta és maga felé fordított.

- Mi van akkor, ha a közeledben vagyok? - nézett bele a szemeimbe.

- Semmi. - igyekeztem nem tartani vele a szemkontaktust, de tudom jól már, hogy szeretem. Éppen ezért figyelni akarom minden mozzanatát, tettét vagy mondatát. Egyszerűen csak szeretem és ez ellen nem tudok mit tenni.

- Kelly. Addig nem engedlek el, amíg ezt a mondatot be nem fejezed. - nézett a szemembe. Megfeszült az állkapcsa. Meg akartam ölelni. Azt akartam, hogy hozzám érjen. Nem akartam többet, hogy magamra hagyjon. Többet már nem viselném el.

- Akkor újra itt hagynál, amit nem akarok.

- Ha nem mondod el, akkor úgy jársz, mint múltkor. - mondta és nekem azonnal eszembe jutott a csókunk. Nem is akartam mást most jobban. Csak, hogy tartozzam valakihez. Ennél több vágyam nem volt. És ő az az ember, aki biztonságot tud nyújtani már csak a jelenlétével. Egy idő után megelégelte a hallgatásomat és egy halk sóhaj kíséretében közelebb hajolt hozzám. Lehunytam a szememet és vártam, hogy megtörténjen, de semmi. Kinyitottam a szememet és rá néztem. - Ugye nem vagy belém szerelmes?

Sírni akartam, de nem tehettem. Nem előtte.

- Dehogy. Miért lennék az?

- Rendben, mert azzal senki sem járna jól. - mondta és elhátrált. - A lépcsővel szemben van a fürdő.

Amilyen gyorsan csak lehetett elhagytam a szobáját. Lefürödtem, de nem akartam kimenni még. Nem álltam rá készen, hogy a szemébe nézzek. Miért kellett neki olyanokat mondania? Miért nem szerethetem? Olyan, mintha a szívem ketté hasadt volna és fájt. Halkan kisírtam magamat és kimentem a fürdőből.

- Mehetsz fürdeni. - mondtam, de nem néztem a szemébe. Lehajtottam a fejemet is, mivel tudtam, hogy fel van dagadva és ki van pirosodva. Ő egy hang nélkül nézett rám.

- Nem fogsz többet rám nézni.

- Most nem akarok. - mondtam és földet pásztáztam és a pólót piszkáltam.

- Miért nem?

- Nem akarok és ennyi. Anyukád azt mondta én alszok az ágyban. Lefekszem.

- Rendben.

Befeküdtem az ágyába, de olyan illata volt, mint neki. A szívem összeszorult és nehezen kaptam levegőt. Elutasítottak anélkül, hogy bevallhattam volna. Rossz volt. Pokolian rossz. Nem tudtam elaludni, pedig azt terveztem, hogy mire bejön én ár alszom. De nem. Ébren voltam, amikor bejött, de inkább becsuktam a szememet. Hallottam a közeledő léteit. Egy darabig éreztem magamon a lélegzetét, majd hogy óvatosan hozzámért. Végig simította az arcomat és óvatosan felállt és valamit pakolt, majd lekapcsolta a lámpát. Amikor már biztos voltam benne, hogy nem lát, akkor kinyitottam a szememet és láttam, ahogyan a fal felé fordulva alszik. Oda akartam menni és megölelni, de nem tehettem. Neki csak egy gyerek vagyok. De már megszokhattam volna, hiszen nem kellettem senkinek sem szüleimen kívül. Ezzel a gondolat menettel nyomott el az álom.