Még mindig... ~Szent Johanna gimi fanfiction~

-5-

A mai, hétfői reggelen Arnold elém jött (nem késett... Hűha, jó hatással vagyok rá:D), és együtt, kézen fogva mentünk suliba.

Anyu és apu boldogan engedtek el, mert rájöttek, hogy Arnold tökéletes számomra, és mivel ő még egyszer sem bántott meg, így nyugodt szívvel hagyják, hogy tegyem, amit helyesnek érzek.

A gondolataimból Arnold hozott vissza.

– Reni, figyelsz te rám? – kérdezte.

– Öhm... Bocsi, kicsit elkalandoztam – nevettem fel zavartan.

Arnold a fejét ingatta, majd átkarolva a vállam magához húzott, és egy puszit nyomott a hajamba, majd folytatta, amit elkezdett.

Csak az a baj, hogy ismét nem figyeltem.

Ennek a puszinak jó érzéssel kellett volna eltöltenie?

Csak mert én nem éreztem, hogy jó érzés lenne...

Inkább keserűség.

Na, azt éreztem bőven.

Na mindegy.

A sulihoz érve kint voltak a fiúk, Virág és Viki.

Természetesen...

Valamiért még mindig zavart.

Hogy... Ő is a képben van.

Cortezzel.

– Mi van, Neményi, mostmár nem késel többet? Csak mert Renivel vagy? – ordította oda nekünk hirtelen Zsolti, mire szorosan lehunytam a szemem.

Kezdődik.

– Örülnék neki, ha nem szólnál bele az életembe – szólt vissza az Arnold, majd a kezemet megragadva behúzott a suliba, én meg lehajtott fejjel követtem.

De azért még hallottam Vikinek a beszólását.

– A két idegesítő és undorító könyvmoly egymásra talált?

A fiúk és Virág válaszát már nem hallottam, de nem is érdekelt.

– Kezdem unni őket... – motyogta Arnold, ahogy beértünk a terembe. – Esküszöm, hogy már várom a tizenegyediket...

Elképedve néztem fel rá.

Ó, szóval hogy már ez is erről szól?

Arra nem gondol, hogy esetleg én összetörök, ha itt hagy?

Ő a legjobb ba... Vagyis a barátom.

– Tényleg? – kérdeztem szomorúan.

Szerintem Arnoldnak leesett, hogy ez nekem milyen gondolatokat okozott a fejemben, mert sóhajtva leült a padomra, és mélyen a szemembe nézett.

– Reni, nem úgy értettem. A többiek miatt várom. Miattad nem. Nem akarlak itt hagyni. És ha esetleg ez... – mutat kettőnkre – hamarabb megtörténik, el sem megyek... Csak eddig biztos voltam abban, hogy Cortezt szereted – suttogta mélyen a szemembe nézve, és a szemeim megteltek könnyel.

Rossz látni, hogy szomorú...

És miattam.

Szerencsére a többiek (Andris, Robi, Jacques, Gábor és Kinga, aki amúgy is olvasott) ebből semmit nem hallottak, hála Andrisnak és Robinak, akik maximum hangerővel hallgattak Metallicát.

Meg az is rátett egy lapáttal, hogy Kinga velük üvöltött, hogy halkítsák le, mert nem tud koncentrálni.

– Na, ne sírj – szállt le a padról, és szorosan magához húzott.