Még mindig... ~Szent Johanna gimi fanfiction~

-13-

Anyuékat nem volt könnyű meggyőzni, mégis sikerült.

Igaz, nehezen, de végül benyögtem, hogy Cortez valahol odavan egyedül, és ez hatott.

Bár szólnom kellett anyunak, hogy ne értesítse Cortez nagyszüleit, mert nem hiszem, hogy örülnének, ha az unokájuk totál kiütve érne haza, de ezen kívül aztán minden simán ment.

Néma csendben gyors sétáltam a deszkapark felé, miközben már elkezdett sötétedni.

A gondolataim zavarosak voltak, mint általában mostanában mindig, de most előszeretettel kapott bennük főszerepet Cortez és Arnold.

Mi az, hogy ,,De szeretem, ha te mondod ki a nevem"?!

Mi történt egyáltalán, amiért Cortez ivott?

Te jó ég, miért ennyire bonyolult minden körülöttem?!

De ezen nem agyalhattam többet, ugyanis megláttam Cortezt az egyik padon, ahogy a félhomályban (mivel a sötétben már csak az utcai lámpák világítottak) ült egy padon, és nézte a csillagos eget.

Összefacsarodott a szívem a látványra, és meg is torpantam egy pillanatra, de aztán rájöttem, hogy... Szüksége van rám.

Vagy nincs, és hülyét csináltam magamból?

Nem tudom.

A fejemet megrázva indultam el a fiú felé, aki, a lépteket hallva, azonnal felkapta a fejét, és ahogy meglátott, bárgyún, mégis szélesen elmosolyodott.

Én viszonoztam a mosolyt, majd nagy levegőt véve odaléptem hozzá.

– Hát eljöttél... – suttogta Cortez, majd felállt, és odalépett hozzám.

Bár a mozdulat miatt majdnem nekem esett (valószínűleg megszédült), de még így is visszatartott lélegzettel vártam, mit fog tenni.

– Mondtam – vontam meg a vállam, és megpróbáltam közömbös hangot megütni.

Cortez részegesen rám vigyorgott (és még így is jól nézett ki, te jó ég), majd kitárta karjait.

– Gyere egy ölelésreee, Reniii! – nevette el magát, mire az arcom lángba borult, de nem foglalkozhattam ezzel sokáig, ugyanis Cortez szorosan (!) magához ölelt.

Erről eszembe jutott, amikor kilencedikben év végén ő nyugtatott meg Vladár órája után (amikor majdnem megbuktam), és ezek emlékek hatására esetlenül visszaöleltem.

Erre Cortez konkrétan úgy szorított magához mély lélegzések közepette, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy megölelhet.

Éreztem a tőle származó alkohol szagot és azt, hogy milyen szaporán ver a szíve, de nem foglalkoztam vele.

Jó volt ez az egész...

Végül én toltam el magamtól a fiút, akin kissé kezdett kijönni a fáradtság is, úgyhogy visszatámogattam a padhoz, leültettem, és én is helyet foglaltam mellette.

– Cortez. Mi történt? – kezdtem lassan, mire rám emelte azt a gyönyörű tekintetét.

– Te történtél! – vágta rá, mire elkerekedett a szemem. – Meg Nem.. Ném... Nemé... Neményiii! Ti vagytok a bajoom! És az, hogy együtt vagytoook!

Leesett állal hallgattam a szavait.

– És ez miért zavar téged? – tettem fel a kérdést meggondolatlanul.

– Mert szeretlek, baszki! – kiáltotta, mire elvörösödtem, és még a szavam is elakadt.

Nem...