Még mindig... ~Szent Johanna gimi fanfiction~

-30-

A mai napom egy hatalmas MI AZ ISTEN?! De kezdem az elejéről.

Reggel elgondolkoztam azon, hogy tök durva, hogy már tizenhatodika van. Az elmúlt napokban voltunk petpalackot gyűjteni, mert a győztes osztály kap egy nap igazolt ,,lógást" az állatkertbe. És nyilván, mi érett tizenegyedikesekhez méltóan megpályáztuk az első helyet. És össze is jött! Holnap állatkertbe megyünk! :D

És én bírom Arnold nélkül! Igaz, így, hogy mindennap beszélünk, így jó és kibírható az itteni élet nélküle. Macu egyre jobban és jobban beilleszkedik közénk, és már Dave sem pikkel rá annyira, aminek borzasztóan örülök.

Az iskolába Virággal és Ricsivel mentem (a késős eset óta szinte mindig időben itt vannak :D), és beszélgettünk, ám valamiért rossz előérzetem volt. Ó, ha tudtam volna, otthon maradok szerintem...

Az épülethez érve azonban megtorpantam. Cortez állt ott, és... Egy lánnyal beszélgetett. Vagyis a lány (gondolom felsőbb éves) nagyon nevetett valamin, míg Cortez mosolyogva hallgatta.

Azóta, hogy látta, hogy írt nekem Arnold, sokszor csinált ilyet, de... Ma elegem lett. Vagyis a mai esett a legrosszabbul, ugyanis ez a lány nagyon menő és csinos is volt. Kinézetre pont illett is Cortezhez...

Vettem egy nagy levegőt, majd erőltetett mosollyal fordultam Virághoz és Ricsihez. Az előbbi engem nézett aggódva, az utóbbi pedig a legjobb barátját rosszallóan.

– Mehetünk? – kérdeztem, bár a hangom kicsit elcsuklott.

– Ren... – fújtatott Ricsi.

– Jól vagy? – nézett rám Virág nagy szemekkel.

– Persze, persze – bólogattam a legkevésbé sem meggyőzően.

– Ren! – szólt rám Ricsi. – Nem muszáj most odajönnöd. Mármint... Nemtom', hogy mitől őrült be ennyire most. Vagyis tudom, hogy miért, nyilván mesélte, hogy mi történt, de nemtom', hogy nem képes azt megérteni, hogy nincs közted meg Neményi között semmi, és...

– Ricsi – szakítottam félbe szomorú mosollyal. – Hagyd. Én sem értem. De már kezdem unni.

– Ijjjj! – húzta el a száját Virág. – Akkor ti most...

– Nem beszélünk – bólintottam, majd elindultam feléjük.

– Ren! Reni! – szóltak utánam egyszerre, de csak intettem, hogy jöjjenek. Akkor is ki fogom bírni!

– Sziasztok! – köszöntünk, ahogy odaértünk.

Zsolti, Dave és Macu visszaintettek, Kinga biccentett egyet a telefonjába mélyedve, de ahogy meglátott engem, felkapta a fejét. Cortez pedig nem köszönt. Rám sem nézett. És a lány sem.

– Móni, szia! – köszönt neki Ricsi fennhangon. Szóval Móni. – Mit csinálsz te itt?

– Cortezzel beszélgetek – húzta vigyorra a vörös rúzsos száját Móni.

– Igen? – vonta fel a fél szemöldökét a raszta Cortez felé fordulva. – C?

– Aha, beszélgetünk. Hívásban is beszéltünk már – nézett egyenesen rám, mire elkerekedett a szemem. Ó, így állunk?

Erre senki nem mondott semmit, de... Kinga törte meg a csendet.

– Úristen! Renáta! Emlékszel rájuk? – nyomta az arcomba egy telefonját, ahol egy kép volt megnyitva, amin két fiú állt. Justine két ismerőse. Egyszer találkoztunk velük.

– Aha... – mondtam furcsállva a helyzetet.

– Kikre? – furakodtak oda a többiek, de Kinga elkapta a telefonját, és felszegte az állát.