Ego Sum Resurrectio et Vita: Első kötet

TIZEDIK FEJEZET

— Marie —

1921. június 23.

Tegnap volt némi szabadidőm és hazanéztem, mi van Viktorral. Naná, hogy nem volt otthon a bitang! Mire visszaértem az úrfihoz, már itt is üresen találtam a házat, csak a Wolfgang nyüszített a pincében.

Nem tudtam, mi tévő legyek, kieresztettem a kutyust, aztán leültem a konyhában. Hallgattam a kakukkos óra ketyegését, és vártam. Egyszer aztán csörgött a telefon, a gazdám hívott. Azt mondta, hogy letartóztatta a felügyelő, és csak óvadék fejében engedik szabadon. Kerek tízezer frankban állapították meg az összeget, és iparkodjak, mert belepusztul, ha még egy órát a fogdán kell töltenie.

Raymund úrfi az ágyneműtartóban tárolja a pénzét, egy öreg katonai zsákban, életemben nem láttam ennyi pénzt! Hamar kiválogattam belőle tízezer frankot és a retikülömbe gyömöszöltem. Aztán ahogy visszaengedtem a matracot az ágykeretbe, koppanást hallottam. Újra felemeltem, láttam, hogy a naplója pottyant be az ágyneműtartóba. Gyorsan elraktam azt is.

És milyen jól tettem!

Miután a pénzt bevittem az őrsre, a felügyelő hazavitetett az egyik kollégájával, ő pedig harmadmagával kijött az úrfi házához, és felforgatták az egészet. Biztosan meglelték volna a naplót, ha nem teszem el.

Csak másnap hoztam vissza. Fogalmam sem volt, hogyan fogom kimagyarázni, mi jogon nyúltam hozzá. Bár azt hiszem, nem fedezte föl az eltűnését, mert azt biztosan nem hagyta volna szó nélkül.

Kilestem, s mikor kivonult a szükséghelyre, szépen visszacsempésztem a helyére.

— Raymund —

1921. július 3.

Nem tudom, van-e értelme befejezni a történtek naplózását. Én már lélekben túl vagyok rajta, lecsengett bennem. Csak a tárgyalás van hátra. Hát éppen ez az! Mégsem olyan hiábavaló felidézni az elmúlt hónap eseményeit. Ezáltal áttekinthetőbbé válik minden, mert így, gondolati síkon oly kaotikus az egész, hogy félő, a bíróságon valami bagatellnek tetsző részleten csúszom el. Hiába Marie-ék állítólag mindenható prókátora, aki ráadásul a mai napig sem konzultált velem személyesen. Igen, igen, rendszereznem kell az eseményeket, papírra vetni minden jelentéktelennek tűnő mozzanatot, hogy jobban átláthassam a dolgokat. Memóriám egészen kivételes, de mennyivel egyszerűbb naplóm oldalain tanulmányozni a gondosan rögzített tényeket, mint a fejemben kutakodni ezer más gondolat között, és nem elkalandozni a hívatlanul benyomuló érzések, kombinációk és asszociációk kavalkádjában. Memóriám az utóbbi időkben talán már nem is olyan kivételes. Memóriám az utóbbi időkben kivételesen pocsék. Folytatnom kell, de nem ma.

1921. július 5.

A tegnapelőtt megemlített gondolatokat mégsem olyan könnyű rendeznem, már csak azért sem, mert annak a bizonyos két hétnek napjait nemigen tudom különválasztani egymástól. A napok, mi több, a napszakok is összemosódnak. Nem is tudom pontosan megbecsülni, mennyi idő telhetett el a kihallgatás óta – hozzávetőlegesen tíz nap, talán két hét –, amikor is nagylelkű barátom és lelkiismeretem folttisztítója, bizonyos Gustave Stolz látogatását tette nálam.

Ahogyan született kellemetlenkedőhöz illik, valamikor kora reggel ette ide a fene. Wolfgang őrjöngése mellett az ő óbégatására kellett riadnom. Bár az ebéd tálalásra készen gőzölgött a tűzhelyen, a cseléd nem volt sehol, így magam mentem kaput nyitni. Stolz betegesen félt Wolfgangtól, így kénytelen voltam az ebet a pincébe száműzni, mert látogatóm már a rácson túlról rikácsolt, ha csak a közelébe szagol, lelövi.