— Marie —
1921. június 20.
Most már biztos, hogy beteg az úrfi, de orvosról hallani sem akar. Már egy ideje benne fészkelhetett a baj, de ez idáig nem mutatkozott, aztán nyolcadikán félelmetes roham kapta el a kapitányság előtt, és majdnem egy automobil elé vetette magát. Így kezdődött, aztán még két hétig szörnyen festett, most már egy picikét jobban néz ki.
Miután kiengedtek a fogdáról, kénytelen voltam először hazamenni, mert a ruhám nagyon szutykos volt. Viktort is ápolnom kellett, mert... Mert majd mindjárt elmondom azt is, csak nem akarok előreszaladni, mert belezavarodom.
Tehát otthoni teendőim végeztével felültem a biciklimre és lóhalálában pedáloztam a Raymund úrfihoz. Az egyik kanyarban el is estem, és jól levertem mind a két térdemet. Fájt meg vérzett is, de nem törődtem vele. Leporoltam magam, visszapattantam a nyeregbe, csak a tornácon törölgettem le a vért a lábam száráról, és szaladtam is be az úrfihoz, még zörgetni is elfelejtettem. Aztán sikoltottam olyat, hogy a Wolfgang is vonításba fogott az ablak alatt. Az úrfi mozdulatlanul hevert az ágyban, nyitott szemmel. Azt hittem, meghalt. Szerencsére tévedtem, de távollétemben úgy legyöngült, hogy alig lehetett ráismerni. Az arca beesett, a bőre fakó volt, öreges és nyirkos, szemei alatt meg olyan karikák ültek, hogy csak úgy világított mögülük a zöld szeme!
– Mi az, Marie, szellemet láttál? – szólalt meg halkan, és fáradtan felém fordította tekintetét.
– Raymund úrfi...? Én már azt hittem, hogy meg... meg...
– Meghaltam? Én is azt hittem. De te sem vagy túl jó bőrben, ha már itt tartunk – mondta tűnődve a plafonnak. – Megijesztettél, Marie. Kezdtem azt gondolni, most végleg kihúztam nálad a gyufát... hm... – Itt újból rám sandított, és halványan elmosolyodott.
Egy pillanatra úgy éreztem, ott helyben megszakad a szívem, és nyomban elfeledtem minden szörnyűséget, ami velünk történt. Ebédet vittem neki, és amíg csipegetett, elmeséltem, hogy miért nem tudtam ilyen sokáig jönni.
Mikor aznap a felügyelő behívta az úrfit az irodájába, engem és Viktort levittek a fogdára. Utána az öcsémet, végül engem vittek fel kihallgatni. A felügyelő felvette az adataimat, aztán hosszasan faggatott mindenféle lényegtelen dologról, és amikor hirtelen az úrfira terelődött a szó, nyomban kijelentette, hogy fölösleges védenem a gazdámat, Viktor mindent kitálalt. De én tudtam, hogy ez nem igaz! Viktor előre figyelmeztetett, hogy efféle blöfföket fog bevetni, legyek nagyon figyelmes. Úgyhogy csak sírtam meg zokogtam, hogy nem az úrfi tette, meg hogy Viktor miről vallhatott volna, amikor ott sem volt az esetnél, ugyanis a főnöke elhívatta. Azt meg már én sem láttam, ki ütötte le a Néma Johannt, mert Raymund úrfi kiparancsolt az Elysiumból.
Erre a felügyelő ordibálni kezdett, hogy akkor honnét veszem, hogy nem ő volt?
Azt válaszoltam, hogy tudom, és kész.
Kaptam egy pofont.
Na hiszen, egy darabig nem is voltam hajlandó egy szót sem szólni eztán, csak bőgni! Majd eszembe jutott az a narancssárga hajú fiú, akit már sokat láttam az Elysiumban. Egyből mondtam, hogy biztos ő volt, mert mindig a Néma Johann barátnőit kerülgette, és egyszer azt is hallottam, hogy fenyegeti meg pénzt követel tőle a Néma Johann.
A felügyelő simogatni kezdte az állát. Azt mondta, jól ismeri azt a fiút: mind rendőrségi, mind alvilági körökben kétes hírű, tulajdonképp ő is tehette. De aztán újból rám förmedt, hogyha még egyszer megpróbálom félrevezetni, azt roppantmód megbánom, lecsukat hamis vádért és bűnpártolásért. Ő azt pontosan tudja, hogy az úrfi bűnös, és azt lódította, hogy van is rá bizonyítéka.
ČTEŠ
Ego Sum Resurrectio et Vita: Első kötet
Beletrie"Rezignáltan vettem tudomásul, hogy hozzávetőlegesen tíz másodpercem van, elérni a kijáratot. Közben a Néma Johann felocsúdott döbbenetéből, amiért ki merészeltem gúnyolni a fogyatékosságát, és ordenáré szitkok közepette utánam eredt. Na, ezt jól el...
