Ego Sum Resurrectio et Vita: Első kötet

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

— Anastasia —

1921. szeptember 5.

Kedves Naplóm! Nemsokára jön Raymund meg az anyukája. Négy órára. A többiek meg csak ötkor fognak, mert... mert nem tudom, miért, Nyuszika mondta. Biztosan sok a dolguk. Én már mindent kitaláltam, remélem sikerül is úgy megcsinálni. Most nem is írok többet, megyek készülődni, meg minden.

— Raymund —

1921. szeptember 8.

Nos, az a cigaretta valóban ópiumos volt. Pontosabban laudánummal volt átitatva, Marie végül beismerte. Egy fél éve... hát én nem is tudom, mit csinálok, de most nem különösebben rendített meg a hír. Megvontam a vállamat, így legalább tudom, hogy nem háborodtam meg. A furcsa álom tehát mindössze az alkohol, a láz és a laudánum együttes hatása volt, a karomat meg egyszerűen elfeküdhettem. Igen ám, de azóta új fájdalmam akadt, itt lüktet a jobb tenyeremben egy idegesítő kötés alatt.

Ötödikén, délután négyre voltam hivatalos Paula lányának születésnapi zsúrjára. Még oda sem értem, már torkig voltam az egésszel, legszívesebben jöttem volna haza. Mihelyt letudtam a formaságokat és jóllaktam Paula ellenszenvével, első dolgom volt félrehívni anyámat a rózsalugasba, és leróttam a tartozásomat. A Fordhoz a végletekig ragaszkodott, hanem ahogy sejtettem, a fölkínált baksisnak nem bírt ellenállni. Háromnegyed ötkor egy nagyobb vendégsereggel egyetemben megérkeztek a viharfelhők is, így a kerti mulatságot elmosta az eső. Anastasia is előkerült, és minden várakozásomat fölülmúlta. Nem ugrott vihogva a nyakamba, csak mosolygott huncutan foghíjas szájával, különös, sárgásbarna szemeivel. Feltűnően csöndes volt, ellenben annál izgatottabbnak tetszett. Miután a születésnapi torta felvágásra került, a kislány kacagva bejelentette, hogy bújócska van. A kölykök azonnal szétrebbentek a házban, a szüleik poharakkal a kezükben vonultak félre megvitatni az aktuális pletykaságokat. Jómagam egy üveg vörösbor társaságát választottam, s letelepedtem egy öreg karosszékbe, amelyet már jó előre kipécéztem egy félreeső sarokban. Anastasiának valami furcsa véletlen folytán, állandóan ebben a sarokban akadt dolga, s olybá tűnt, a bújócskát csupán alibi gyanánt kezdeményezte, hogy megszabadulhasson a többiektől.

– Most én vagyok a hunyó – bökte felém egy alkalommal, és elviharzott.

Kisvártatva csörömpölésre kaptam föl fejemet, amelyet gyereksírás követett, és a kandalló előtt egy hatalmas porfelhő köré gyűltek a vendégek. Hamarosan Anastasia rohant felém kipirult arccal, lihegve, és megragadta a kezemet.

– Gyere, Raymund, Lucien csúnyán kiborította a nagyapót, ebből nagy baj lesz. Ugye, te sem akarod végighallgatni? – kérdezte bazsalyogva, és türelmetlenül ráncigált.

Anastasia egy leánygyermek szobájához képest egy igen egyszerű és a legkevésbé sem rózsaszínű helyiségbe kalauzolt. Az ágy szélére ültem, és borosüveggel a kezemben meredtem magam elé. Lent már javában állt a bál. Egy idő után kezdett idegesíteni, hogy Anastasia csak áll velem szemben és gyanúsan somolyog.

– Na, mi van? – biccentettem felé, és belekortyoltam a borba.

– Semmi – felelte.

– Az a Lucien... mivel borította így ki a nagyapádat? – kérdeztem zavaromban, és megint meghúztam az üveget.

– Azzal, hogy olyan ügyetlenül esett neki a kandallónak, hogy leverte az urnát, amiben lakott – kacagott fel, és beszaladt a gardróbba.

Nem sokáig morfondírozhattam rajta, mi a fenét keresek én itt, mert Anastasia már elő is libbent. Lángvörös haját szoros varkocsba kötötte, szeplős orrán hatalmas pápaszem csücsült, amelyből hiányzott az üveg. Békazöld ruhájára fehér köpenyt öltött, bal kezében egy nagy, szögletes táskát tartott, a jobbat meg a háta megé rejtette.