Ego Sum Resurrectio et Vita: Első kötet

HATODIK FEJEZET

— Marie —

1921. május 23.

Raymund úrfi furcsán viselkedik az utóbbi időkben, zavartabbnak tűnik, mint rendesen. Valamelyik nap azzal állt elő egyik pillanatról a másikra, hogy takarítsam ki az egész házat, egy pormacskát se lásson meg a bútorok lába mögött. Majd kimosatta az összes régi ruhát, amit a házban talált, a nőieket is. Eztán mindent le meg fel kellett mosnom, majdhogynem a fűszálakat is a kertben. Az egyik emeleti szobában találtam két nagy láda hanglemezt, azokat egy lavórban, egyenként kellett lecsutakolnom s miután szárazra törölgettem, betűrendben kellett elrendeznem őket.

Épphogy elkészültem, jött az úrfi nagy sebbel-lobbal és kiszórta mindet a gyepre, merthogy csakis Chopin, Beethoven és Liszt maradhat, a többit tüntessem el. Aztán ott volt végig a Wolfgang is, aki széttapicskolta a szappanhabot az egész kertben. Összetakarítottam, mire az úrfi sorban hajigálni kezdte a korongokat a kutyának, alig győztem összeszedegetni. Utána még kertészkednem is kellett, mert a kutyus imitt-amott kirúgta a pázsitot.

Szóval reggeltől estig söprögettem, pókhálóztam, poroltam, gereblyéztem, bukszust nyestem, ezüstöt fényesítettem, edényt mosogattam, ruhát mostam, korlátot sikáltam, kilincset szidoloztam. A tükröket meg az ép ablakokat háromszor is megpucoltam, mire megelégedett velük. Elhatároztam, egyúttal telefonálok az üvegesért. De nem engedte. Azt mondta, nem akar idegeneket a házban, inkább hozzak még újságokat és cseréljem ki az ablakkeretben, mert a régiek nagyon elrongyolódtak.

Ám történt valami más is! Raymund úrfi megmentette az életemet! Száz frank tartozásom volt a Néma Johannál, mert egy ideje hitelbe vettem tőle ezt-azt, pedig Viktor megmondta, hogy soha, de soha ne keveredjek adósságba a Néma Johannal, mert duplán kell megfizetnem. Én meg olyan buta voltam, hogy nem hallgattam rá és majdnem pórul jártam.

Azt mondta azzal a hülye beszédével, hogyha nem tudok neki azonnal pénzt adni, le kell dolgoznom a tartozásom, és már cibált be a helyiségbe, amit csak úgy emlegetnek, hogy az izzasztó. Meg is ütött, és eleredt az orrom vére, a karomon pedig egy álló hétig látszottak az ujjnyomai. Jaj, Istenem, mit művel velem, ha nem jön az úrfi! De jött! Annyira büszke vagyok rá, olyan bátor volt. Hanem amikor megláttam, hogy közeledik, és leszólítja a Néma Johannt... Hát, én nagyon megrémültem! Biztos voltam benne, hogy meg fogja ölni az én édes gazdámat az a vadállat.

Keservesen sírtam-ríttam a Ford hátsó ülésén, lepergett előttem életem minden perce, aminek Raymund úrfi a részese volt, aztán megjelent előttem, ahogy a Néma Johann csépeli, rugdossa a parketten, ő meg magatehetetlenül hever a földön...

De egyszerre megláttam, hogy valaki jön. Raymund úrfi volt az, alig hittem a szememnek. És nem volt semmi baja, csak kicsit morcos volt, de hát mindig az. Rögtön el is felejtettem sírni, kiugrottam a járgányból, és szaladtam oda hozzá, és olyan boldog voltam, hogy majdnem a nyakába ugrottam. Először meg sem bírtam szólalni, csak bámultam rá. Végül megkérdeztem, mi történt, de ő rám se hederített, csak beült a Fordba és hallgatott.

Egy álló hétig nem szólt hozzám aztán.

Másnap megtudtam Viktortól, úgy elintézte a Néma Johannt, hogy lehet, túl sem éli. Ha mégis fellábad, soha többet nem lesz normális, pelenkázni meg etetni kell majd, mert valami elromlott az agyában; azóta sem tért magához.

Olyan jó volna mindent leírni, de sok a dolgom. Többek közt ki kell találnom, mit készítsek a Raymund úrfinak, aztán be kell szereznem a hozzávalókat is. Valami igazán különlegessel szeretném meglepni. Ma huszonnégy éves. Ajándékot nem merek adni, mert megharagszik és lehet, hazazavar. Valamiért nem szereti, ha a születése napjára emlékeztetik.