Nyuszi hibrid - Taekook [Befejezett]

14. fejezet

~Jungkook szemszöge~

Egy esős délután otthon ültünk Klara-val, s az időt, míg Yoongi haza érkezését vártuk, társasjátékokkal ütöttük el.

Már este felé járt az idő, de még mindig nem ért haza. Vajon történhetett valami? Bentfogták túlórázni, de akkor miért nem szólt? Mi van, ha baja esett?
Ezek a kérdések telítették el gondolataimat. Az aggodalom egy pillanat alatt vette uralma alá a testem összes porcikáját.
Megint az a fura érzés. Olyan, mintha azt súgallná, hogy valami nagyon nincs rendben, ami egy lassan hat éves gyermekkel, terhesen nem igazán biztató.
Yoongi gyermekét hordom a szívem alatt, immáron 6 hónapja. Yoo nagyon jó apuka. Jobban vigyáz ránk, mint a szeme világára, pedig Klara nem a vérszerinti lánya. Tehát mindent összevetve, megnyertem vele a főnyereményt.

Egy csodás férj, hamarosan két gyermek, mi kellhet még az embernek ahhoz, hogy boldog legyen? Abban biztos vagyok, hogy hatalmas szerencsém van, mert ilyen messzire eljuthattam. A legtöbb hibrid állatnak van minősítve. Én is annak voltam egészen addig, amíg be nem fogadtak drága barátaim. Ott minden megváltozott és ezért a mai napig hihetetlenül hálás vagyok.

Hirtelen nagy hanggal zendült fel telefonom csengőhangja, ezzel kizökkenteni engem gondolataimból. Gyorsan a készülék után nyúltam, s amint megláttam a képernyőn szereplő számsort a vér is meghült bennem.

- Jó napot! miben segíthetek? - Szóltam bele a telefonba. Szavaim közül kiérződött az aggodalom.

- Üdvözlöm uram! Maga Min Yoongi hozzátartozója igaz? - Kérdezte az ismeretlen férfi hang a vonal túlsó feléről.

- Igen, a férje vagyok, Min Jungkook. - Mutatkoztam be illedelmesen.

- Sajnálattal közlöm, hogy Mr. Min nagyjából másfél órája autóbalesetet szenvedett. A helyszínen próbáltunk rajta segíteni, de a sérülései annyira súlyosak, hogy már nem lehetett mit tenni. Őszinte részvétem! - Minden szó után egyre nőtt a szúró érzés, amely mellkasomra nehezedett. Abban a hitben szerettem volna élni, hogy ez csak egy rossz álom, és amint felnyitom szemeimet párom mellettem fekszik majd, viszont nagyon jól tudtam, hogy mindez vakremény.

Könnyeim patakokban folytak végig orcámon. Amint a másik fél egy köszönéssel bontotta a vonalat hangos zokogásban törtem ki, melyre kislányom is felfigyelt.

- Mi a baj apu? - Lépett mellém.

- Kicsikém. - Gugoltam le elé. - Nem szeretnék titkolózni, meg aztán felesleges is lenne, hiszen okos kislány vagy... - Vettem egy mély levegőt, majd folytattam. - Yoongi.. Apa.. Balesetet szenvedett és.. Nem tudtak rajta segíteni. - Tört elő belőlem ismét a zokogás. Amint Klara felfogta szavaim jelentését, arca ilyedt grimaszba torzult. Szoros ölelésbe vont, így arcát nem láthattam, de éreztem amint a pólóm váll része benedvesedett. Sírt. Az én egyetlen kislányom sírt, méghozzá az apja után.

Néhány végig sírt óra után sikerült annyira összeszednem magamat, hogy tudjak telefonálni.
Felhívtam barátaimat, kikből a hír hasonló reakciókat váltott ki, mint a miénk.

- És.. És ez biztos? - Kérdezte Jin kergetve a reményt, de mind jól tudtuk, hogy ez a szomorú valóság.

- Igen. - Adtam egyszavas választ. Hangom rekedt a sok sírástól, szemeim kipirosodtak. Klara elaludt a sok sírástól, ezért óvatosan megfogtam őt és felfektettem a kanapéra.

Később átjöttek a srácok és együtt sírtunk.
Yoongi mindnyájunknak nagyon fontos volt. Nekik mintha a bátyjuk lett volna, nekem pedig ő volt a csodás férjem.
Mi mind egy nagy család vagyunk, s ha a családból egy ember eltávozik mindenki mélyen gyászolja.

-------------------------

- Őszinte részvétem! - Lépett ki a temető kapuján ismét egy számomra ismeretlen pár. Elméletileg Yoongi régi barátai, bár nekem egyszer sem mesélt róluk.

- Kook. - Ölelt át Jimin zokogva. Az egész temetést végig sírta, ahogy a többiek és én is.

Hetek teltek el az az este óta. Azóta nem alszom rendesen, de ami jobban aggaszt, hogy Klara sem.
Nagyon sokat segítettek nekünk a fiúk, mindig ott voltak velünk, s megállás nélkül vígasztaltak. Azt mondogatták, hogy nyugodjak meg, mert egy várandósnak nem tesz jót ennyi stressz. Mintha nem tudnám, de mégis mit tehetnék ellene? Ne gyászoljam a férjem?
Mindennek ellenére hihetetlenül hálás vagyok nekik. Nélkülük egy roncs lennék és a kislányom nem tudom mit látna belőlem. Annyi biztos, hogy nem az erős apukáját akit semmi sem állíthat meg.

Eleredt az eső. Hatan álltunk egymást ölelve az esőben. Klara, a fiúk és én.
Ez egy igazán idilli pillanat lehetne, ha nem épp egy temetés helyszínén történne.
Könnyeink az eső cseppekkel keveredtek. Ruhánk átázott.

Hamar hazaindultunk nehogy, valaki megfázzon.
Még utoljára lágy csókot hintettem ujjaimra, s végig simitottam kedvesem sírján, majd elköszönve tőle mentem a többiek után.

--------------------------

Egy hónapja, hogy Yoongi eltávozott közülünk. Azóta sikerült nagyjából elfogadnom a történteket, ám sosem fogom tudni feldolgozni, éppen ezért nem is próbálkozom vele.

Sokan meglepődtek milyen hamar tovább léptem, de ez cseppet sem igaz. Kívülről erősnek mutatom magamat, próbálom elhitetni az emberekkel, hogy minden rendben.
Azonban az igazság az, hogy a helyzet egy kicsit sem javult, sőt. Egyre jobban felemésztettek a saját gondolataim, s a tudat, hogy a számomra egyik legfontosabb ember a világon már nincs köztünk és nem tér vissza soha.

Oly üresnek érzem magam, az egyetlen dolog ami tartja bennem a lelket és az erőt a gyermekeim. Miattuk tovább kell mennem.
A gyerekek érdemlik a legtöbb törődést és szeretetet. Az én gyermekeim pedig ebben nem fognak hiányt szenvedni. Összetartó család vagyunk, valahogy átvészeljük ezt a szörnyű időszakot is. Muszáj.

Sziasztok! Itt is lenne a következő fejezet. Ez egy kicsit szomorúbb rész, de remélem tetszik! ^^ Az esetleges helyesírási hibákért elnézéseteket kérem!